|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 190 találat | lapozás: 1-30 ... 121-150 | 151-180 | 181-190 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Egyed Péter 2013. április 15.Új színháztörténeti tanulmánykötetekAz Erdélyi Múzeum-Egyesület által megjelentetett két kötetet mutattak be péntek délután az intézmény székházában. A Látható jelentés. Színház- és filmművészeti tanulmányok címűt a szerkesztő Egyed Emese és néhány szerző ismertette. Bölcsészek kutatócsoportjáról van szó, akik nem a színjátszás körül dúló sokféle vitát akarják táplálni, hanem azt domborítják ki, hogy a színművészet a történelem folyamán, minden más körülménytől függetlenül, a kultúrával egy időben jött létre. A kutatócsoportnak ez az ötödik kiadott kötete, és remélik, ezután évente jelentkezhetnek hasonlóval. Idén szeptemberben pedig a Denis Diderot-évforduló kapcsán rendeznek konferenciát. – Hogy mi köti össze az írókat? Ezt rábízom az olvasókra – mondta a szerkesztő, akit tanári munkája fűz a színháztörténethez. A tanulmányok szerzői közül többen színjátszók és rendezők, de jogász is akad közöttük. A találkozón jelen lévők rövid ízelítőt kínáltak munkáikból. Egyed Péter egy általa szerkesztett könyvet ajánlott a közönség figyelmébe. A kiadvány teljes címe: Felvilágosodás. Magyar századforduló. A VII. Hungarológiai Kongresszus Filozófia Szekcióinak előadásai. A hét tanulmány átfogja a magyar nyelvterület kevésbé kutatott filozófiai témáit, de művelődéstörténet és magyarnyelvűség is szerepel a kínálatskálán. A kötetnek még lesz szakmai bemutatója Kolozsváron és Budapesten. Szabadság (Kolozsvár). 2013. június 6.Megnyílt a 3. Kolozsvári Ünnepi KönyvhétA Quadro Galériában szervezett Cseh Gusztáv-emlékkiállítással, valamint Csapody Miklós Cseh Gusztáv című monográfiájának bemutatójával nyílt meg tegnap délután a harmadik Kolozsvári Ünnepi Könyvhét, a Romániai Magyar Könyves Céh, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése, az RMDSZ Főtitkársága és a Kós Károly Akadémia közös rendezvénye. Az ünnepségen Kántor Lajos irodalomtörténész átadta a Kolozsvár büszkesége díjat Egyed Péter filozófusnak, majd Székely Sebestyén György, a Quadro vezetője, H. Szabó Gyula, a könyves céh alelnöke, Horváth Anna alpolgármester, Magdó János főkonzul, Markó Béla költő, a Kós Károly Akadémia elnöke, Csapody Miklós irodalomtörténész, Árkossy István festőművész, Bálint Lajos nyomdász, Nagy Péter, az Idea nyomda igazgatója szólt az egybegyűltekhez, közreműködött Réman Zoltán szaxofonon. A részletes program megtalálható az unnepikonyvhet.ro oldalon. Szabadság (Kolozsvár) 2013. június 27.Kötelékek – kézfogásokKönyvek esőben, kánikulában A könyv nem különösebben hőérzékeny tárgy. Na persze, nem a könyvégetésekre és nem is a könyv befagyasztására gondolok. Mert ugye mindkettőre volt nem csupán a távoli múltban, hanem a mai idősebbek életében példa. Most szelídebb akadályokat kellett leküzdeniük a könyveknek, illetve szerzőiknek meg a könyvárusoknak. Ha ugyanis június, akkor könyvhét, azt is mondhatnám, minden mennyiségben. Egymásra szerveződött programokkal, könyvbemutatókkal. Ami az erdélyi magyar kiadványainkat és íróinkat-költőinket érintette, abból párhuzamosan Budapesten és Kolozsvárt lehetett (kellett volna) választani, követni az eseményeket, megfelelni a hívásoknak. Aztán a kolozsvári magyar könyvnapok immár harmadik, 2013-as szervezését követve, ezúttal nem az esős időjárást, hanem a hamisítatlan nyári kánikulát fogva ki, Erdély fővárosában erdélyi könyvnapok megrendezéséről döntöttek illetékesek, és erre meghívták a Romániai Magyar Könyves Céhet is, pontosabban általa a vállalkozó kedvű magyar kiadókat, hogy a Főtérre kirakodva, Mátyás király elé járulva, várják a vásárlóikat. Könyvbemutató – grafikai kiállítással Az újraszervezett kolozsvári magyar könyvnapok – nem utolsósorban az IDEA jóvoltából (amely a Mátyás-szülőház, azaz a Sapientia előtt állandósítja könyvstandját) – idén eredeti megnyitóval indultak. Kolozsvár egyik legtehetségesebb, kiemelkedő életművet ránk hagyott grafikusáról, Cseh Gusztávról írt példaadóan körültekintő, hatalmas anyagot feldolgozó, művelődéstörténetileg is számottevő monográfiát Csapody Miklós, a reprodukciókat és a terjedelmes szöveget pedig reprezentatív albumba foglalta az Exit Kiadó, illetve az IDEA könyvműhelye. Minthogy pedig Cseh Gusztáv (az ifjabbik, mert édesapjáról, a betűrajzolást tanító főiskolai tanárról sem szabad elfeledkezni) a kolozsvári könyvgrafikáért ugyancsak sokat tett, össze lehetett kapcsolni a könyvnapok nyitó ünnepségét a Cseh Gusztáv című kötet bemutatásával és a Cseh Gusztáv grafikáiból válogató (Hajdúszoboszlóról kölcsönbe érkezett) tárlat megnyitásával, a Quadro Galériában. Szerényebb keretek között a Kolozsvár Társaság főtéri székhelyén is érvényesült ez a rendezői elv: a nemrég Szegeden elhunyt nagy könyvgrafikusunkra, Deák Ferencre emlékeztek barátai, tisztelői a kolozsvári magyar könyvnapok keretében – a tárlókon általa tervezett, illusztrált kiadványokkal, a pannókon néhány szép rajzával, többek közt a Dsida-versekhez készült sorozattal. (Augusztusban, a Kolozsvári Magyar Napokon folytatódhat ugyanitt a kezdeményezés, a két barát, Deák és Cseh Gusztáv munkáinak együttes jelenlétében, a kolozsvári grafikai iskola értékeinek megvitatásával.) Erdély – Budapest Mindkét helyszínen, mármint Kolozsvárt és a Vörösmarty téren egyaránt figyelmet érdemlő könyvről szólhatunk – már a címénél fogva is: A magyar kártya. Ezzel a kártyával ugyanis többféleképpen lehet játszani, és nem csak kártyaasztal mellett. A Nagyváradról indult költő, ma ismert kiadói ember, Kőrössi P. József mélyreható beszélgetéseket folytatott a költő és politikus Markó Bélával; olyan beszélgetéssorozatot, amelyben Markó kiteregeti kártyáit, és sikeresen belenéz, belelát azok kisded játékaiba is, akik a „magyar kártyát” saját politikai céljaikra ügyesen – a romániai magyarságra nézve korántsem pozitív értelemben – használják fel. Hogyan lesz a jó költőből jó politikus s a politikusból ismét költő? Hogyan politizálnak itt és ott? Kőrössi P. nem kerülgeti a forró kását, Markó Béla pedig higgadtan, körültekintően válaszol. Nem átlagos interjúkötetet vesz kezébe az, aki felfigyel erre A magyar kártyára… Román kártya? Könyvnapok közti rövid szünetben számomra eddig ismeretlen, ám egyből ismerőssé és rokonszenvessé váló könyvesboltban jártam, a Deák Ferenc utca közepe táján: a Librarium nevű Book Cornerben. Otthonos körülmények között hallgattuk, magyarok és románok – románul –, hogy mit mondanak a kritikusok Demény Péter románul megírt könyvéről. (A Ghidul ipocriţilor kiadója a bukaresti Cartea Românească.) Minden megszólaló egyértelműen dicsérte a könyvet, ám az csak Balázs Imre Józsefnek jutott eszébe, hogy feltegye a kérdést: miért románul kellett megírnia Deménynek ezeket a szellemes kisesszéket (jegyzeteket? szatírákat?) – merthogy nem fordításról van szó. BIJ magyarázata Caragialéhoz és a román nyelvben létező nemekhez jutott el. Talán az élményanyag is közrejátszott, vélem én, a „képmutatók” ilyen bemutatásában. A lényeg, hogy ezen a könyvbemutatón jól éreztük magunkat, Demény Péter pedig, gondolom, új híveket szerzett írásművészetének. A román olvasók körében is. (Eszembe jut Ion Ianoşi, azaz Jánosi János – Látó Anna Bukarestben élő fia – közelmúltban megjelent, több szempontból figyelemre méltó, színvonalas önéletrajzi kötete: Internaţionala mea. Cronica unei vieţi. Abban pedig, sok egyéb közt Domokos Gézával, a Kriterion-igazgatóval történt, egy életre szóló konfliktusa. Nos, meggyőződésem, hogy a most román kötet szerzőjeként bemutatkozott Demény Péter egyikünkkel sem fog úgy járni, mint Ianoşi – Domokossal.) Más kártyák Vállalva a flaszterből áradó hőséget, déli órában kimentem szétnézni az erdélyinek nevezett (román) könyvnapokra. Ilyenkor a standokon az ember arra figyelhet fel, ami a könyvesboltokban, a nagy kínálatban elkerülte a figyelmet. (A mi magyar sátrunk érthetően nem kínált eddig nem látott újdonságokat.) Két könyvnél kötöttem ki – más-más okból. Augustin Buzurára azért voltam kíváncsi (pláne hogy politizáló publicisztikáját gyűjtötte kötetbe, a 2005 és 2008 közti évekből), mert ’89 előtt úgy éreztem, egy (ellenzéki) táborba tartozunk – aztán Marin Sorescuval és Eugen Simionnal együtt Iliescu táborába állt. (Mindegyikük magas funkcióhoz jutott, ilyen-olyan elnökséghez, kulturálisan, Akadémián vagy minisztérium élén. – Mellesleg: Eugen Simion 80 címmel vastag kötetet láttam az egyik standon.) Az Absenţii, a Feţele tăcerii regényíróját nem felejtettem el, és ma sem bánom, hogy Birtokon belül? című, Budapesten 1989-ben megjelent interjú-kötetembe őt is bevettem (Sütő, Kányádi, Szabó T. Attila, Balogh Edgár, Harag György, Horváth Imre, Lászlóffy Aladár, Markó Béla, Egyed Péter és Tompa Gábor mellé). Ma vajon bevenném? A Canonul periferei-be beleolvasva, nem tudnám eldönteni. Súlyos szavakat mond a kortárs román politikai életről – de melyik oldalról közelítve? (Tulajdonképpen szomorú, hogy egyre az „oldalakra” gondolunk…) Lucian Boiával biztos szívesen készítenék beszélgetést (ha még ilyes műfajra adnám a fejem). Amit tőle eddig olvastam, azt erősíti meg a De ce este România altfel? második, bővített kiadásában. A Humanitas, a kiadó ugyan nem „kolozsvári termék” (Produsul Clujului – volt olvasható a legtöbb stand fölött), ám bárki – nyilván a jobbak közül – örömmel vállalhatná Kolozsváron az új Boia-kötetet. Az ő történészi-kritikai hangja üde színfolt a kiadványok rengetegében. (Milyen is az a „más”, „másként” Románia? Ha valamin, ezen nekünk igazán érdemes volna elgondolkodnunk.) Performanszköltemények Az ember azt gondolná, hogyha a Korunk Akadémia (évadzáró találkozásként) a Bulgakovba költözik, ráadásul olyan meghívottal, mint Szkárosi Endre, akinek „akciográfiája”, 1971 és 2012 közötti performansz-naptára oly gazdag – a söröző fiatalok egy része átül majd az előadáshoz választott térbe, azon nagyszámúak mellé-közé, akik egyenesen Szkárosit meghallgatni jöttek. A június végi kánikulában nem így történt. A hiányzók sajnálhatják, hogy lemaradtak az élményről. Mert itt élőben tudhatták volna meg, mi a térköltészet és transzpoézis (a totális költészeti koncertszínház), a hangköltészetzene, vagy hogy miként lehet például Kassák költői örökségét néhány ismert – esetleg többeknek nem ismert – szóval, főképpen pedig a hangok játékával transzponálni a Teleki térre, a Piazza Cavourra, a Place de la Concord-ra vagy a Trafalgar Square-re. Persze, akik a száz éve született Weöres Sándor zeneiségéhez szoktak, vagy a szintén centenáriumhoz érkezett Jékely Zoltán líráját érzik a magukénak – meglepődhetnek, hogy így is lehet, „egy másik ember” így keveri az effektusokat. Szkárosi Endre járja a világot (és a magyar pódiumokat) – és nem annyi ember hallgatja, mint legutóbb a Bulgakovban. Talán egy következő alkalommal a valóban fiatalok egymásnak küldik a hírt elektronikusan: itt van Szkárosi Endre, nem szabad kihagyni… (Írom én, akihez még mindig közel áll Jékely és Weöres.) Kántor Lajos Szabadság (Kolozsvár) 2013. július 4.Érettségi belülről (Beszélgetés Egyed Péter egyetemi tanárral)Szervezés és biztonság szempontjából nagyon jól folyik az idei érettségi, a tanárok ismerik és alkalmazzák a szabályzatot, a megkérdezett diákok bizakodóak az eredmények tekintetében, kérdés ellenben, ilyennek kell-e lennie a XXI. századi érettséginek – véli Egyed Péter, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem filozófiatanára, a sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Elméleti Líceumban működő vizsgaközpont elnöke, akit az első három írásbeli utáni tapasztalatairól kérdeztük. Egyed Péter: Minden esztendőben a román nyelv és irodalom vizsga okozza a legnagyobb gondot a székelyföldi diákoknak, idén ellenben több tanuló azt mondta, hogy a román tételek megtanulhatóak és tudhatóak voltak, közepes és középnehéz kategóriába sorolták azokat. Nyelvismereti gondok persze most is adódtak, elsősorban a szinonimáknál, de a szótári ismereteknél is. A nyelvismeret kérdése megjelenik a nagy egyetemi központokban is később. Kolozsváron megfigyeltük, hogy a székelyföldi diákok sajátos nyelvi gettóba zárkóznak, egy kis réteg elkezd tanulni románul, de sokan vannak, akik mindvégig nagy problémaként élik meg a multikulturális nagyváros nyelvi összefüggéseit. – Milyen felelőssége, feladata van a vizsgaközpont elnökének? – A központ elnöke elsősorban a jogi hitelességét biztosítja az egész vizsgafolyamatnak, dönt azokban a kérdésekben, amelyek a hatáskörébe tartoznak, legvégül pedig ő írja alá az érettségi diplomákat. Minden nap azzal kezdődik, hogy a felügyelő tanárok megkapják az adott napra vonatkozó útmutatást, kiképzést a technikai lebonyolítás részleteiről. Az a terület, ahol a vizsgák zajlanak, teljesen biztosított, kezdve a kapustól a folyosófelügyeleten át, a termekben két felügyelő tanár tartózkodik, és itt vannak a kamerák. A felvételeket egy ezzel megbízott tanár követi, de a leglényegesebb a visszakereshetőség, mert ezeket a felvételeket megőrizzük. Az állami adminisztráció archiválási szabálya vonatkozik erre, vagyis öt évig kell megőrizni a felvételeket. – Milyen úton jut be a tétel a vizsgaközpontba, és mi az útja a diákokig? – A tétel elektronikusan jut be az iskolába a központi archívumból a vizsgaközpontban biztonsági kóddal felszerelt készülékre. Mobiltelefonon az informatikus megkapja a jelszót, és annak alapján tölti le az archívumból kiemelt tételt. Attól a pillanattól kezdve, amikor a tétel elektronikusan és papír formában is megjelenik, a bizottság tagjai nem hagyhatják el a számukra kijelölt termet, és oda sem léphet be senki egészen addig, amíg a tételeket zárt, lepecsételt és aláírt borítékokba nem helyezik. Ezeket a borítékokat viszi be az elnök és a bizottság tagja a terembe, ahol a diákok előtt felbontja. Minden diák kap egy borítékot, ellenőrzi a biztonsági pecsétet és azt, hogy nincs-e más a borítékban, ezzel veszi kezdetét a vizsga. A magyar diákok megkapják a tétel magyar fordítását is. – Háromszéken két diákot kizártak a román nyelv és irodalom vizsgáról, egyiket a kézdivásárhelyi Apor Péter Szakközépiskolában, a másikat a Mikes Kelemen Elméleti Líceumban működő központból, ahol négy iskola közel háromszáz diákja érettségizik. Mi az eljárás az ilyen esetekben? – A vizsgáról való kizárásban is van szerepe az elnöknek. Említett esetben egy felügyelő tanár felfigyelt arra, hogy egy diáknak elektronikus lehallgatóberendezés van a fülében, ami hangot adott ki, ez tulajdonképpen egy jelfogó, amire lehet közvetíteni. Ezt jelezte, később pedig az is kiderült, hogy a mobiltelefon is az illetőnél volt, amit kötelezően le kellett volna tennie a terembe történő bemenés előtt. Ezek alapján ki kellett zárni. Meg kell várni az adott vizsga végét, és csak azután indul az eljárás, ami elég bonyolult. Az érintett diák a Református Kollégium idei végzőse, aki ezen tett következtében egymás után két érettségiről kimarad, leghamarabb jövő ősszel iratkozhat újra be a vizsgákra. – Többször esik szó arról, hogy az információdömping helyett különböző készségek kialakítására kellene helyezni a hangsúlyt az iskolában. Milyennek kellene lennie az ehhez igazodó érettséginek? – Mostanság kezdik elfelejteni, korábban az érettségi a nemzetállam eszköze volt, hogy egy adott műveltségi szintet mutasson fel. Ez a modernitás vívmánya, hogy a művelt elitet igazolhatóan az állam rendelkezésére bocsássa. Manapság az általános műveltségi szintet az elektronikus eszközök használata is befolyásolja. Úgy tűnik, öt-tíz év múlva, a politikai konjunktúrától függetlenül nagyon át kellene gondolni azt, hogy milyen lesz az érettségi a XXI. században. Szerintem az oktatással foglalkozó rétegnek, az értelmiségi elitnek a víziója kell ahhoz, hogy tizenöt-húsz évre előre lássa, milyen jellegű ismeretek, készségek és képességek szükségesek ahhoz, hogy a működő viszonyítási szintet fel lehessen állítani. Van egy európai kultúra, egy európai rendszer, amelyik sajátos képességeket, készségeket fog igényelni. Ehhez is igazodni kell, de az is fontos: aki érettségi után továbbra is tanulni kíván, olyan jellegű ismeretekkel, készségekkel induljon, amelyek lehetővé teszik a folytatást. Ez a nagyobb tét, hisz az információ ma már rengeteg helyről megszerezhető. Fekete Réka Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2013. augusztus 29.Kötelékek – kézfogásokA város – Erdély – az ember Augusztus végi gyöngyszem a magyarországi médiából (tévé, rádió, ebből a szempontból egyre megy) Kolozsvártól távolibb nyári fesztivál kapcsán: „érkeztek résztvevők Felvidékről, Székelyföldről, sőt Erdélyből is.” Vagyis ezeknek a szegény magyar „médiaszakembereknek” fogalma sincs a Kárpát-medencei földrajzról, a Székelyföld az ő tudatukban valahol a mitológiában foglal helyet. A Farkas utcában, a Kolozsvári Magyar Napok egyik hétköznapján, déli órában gyűjtött beszélgetésfoszlány: „Makfalviak? Mi Kibédről jöttünk.” Idézhetném a Stuttgartból, a szlovákiai Sepsiből s a világ más tájairól az augusztus 18. (a nulladik nap) és 25. között idesereglőket, baráti beszélgetéseinket – az egymásra csodálkozást. És egy harmadik (ezúttal kettős) idézet: a Kolozsvári beugró című kis kötetünk jól sikerült bemutatóján (ne tessék 50 ezer emberre gondolni!), a Kolozsvár Társaság székhelyén Egyed Ákos hivatkozott a valóban mitologikus figurává lett Bem apó híres mondására, parafrazálva azt a jelenre; annak idején, a Kulcsok Kolozsvárhoz cím alatt még 2000-ben megjelentetett, ugyancsak Korunk-kiadványban a jeles történész így zárta tanulmányát: „Bem kétségbeesett egykori mondása jut az eszembe: »Ha a híd [a piski híd] elvesz, Erdély is elvesz.« S ha Kolozsvár…?” Régiekről – közeledőben A régiektől általában távolodni szoktunk; kell egy alkalom, hogy az irány változzék. És kellenek emberek (legalább egy-két ember) az ébresztéshez. Mostanában – újra? – divatba jött a családfakutatás, az „ősiség” a büszkeség forrása, ahol pedig egy nagy családon belül valóban jelentős, netán nemzeti (országos) vagy éppen európai mércével mérve is számon tartandó eredményt lehet felmutatni, ott a leszármazottak összetrombitálása akár közügyi eseménnyé válhat. Ez történt idén augusztusban, a Gödöllő és Hatvan közti kisvárosban, Aszódon, a Genersich-találkozón. Ha már én is meghívást, majd szót kaptam (70-80 vagy ennél is több, különböző helyekről, az Evangélikus Gimnáziumba érkezett és különböző neveket viselő meghívottak között, anyai nagyanyám révén), két dolgot tartottam fontosnak kiemelni: egyrészt a 19. század második felében és a 20. elején a befogadó nemzet viselkedését, aminek következtében német származásúak sokasága (és tótok, azaz szlovákok, zsidók, románok) lettek-lehettek „jó magyarokká”, mert nem működött, nem úgy működött a nemzeti szabadságharc, a vita Európával, mint manapság; másrészt: a növekvő, még erősen magyar többségű Kolozsvár vonzó városnak számított, egymástól távoli munkaterületek kiválóságait tudhatta, őrizhette magáénak. Ilyen volt például Meltzl Hugó, az összehasonlító irodalomtörténet nemzetközileg elismert egyetemi tanára, és ilyen volt Genersich Antal, aki a kórbonctanban alkotott nagyot, lett akadémikus. Csáth Géza készített róla portrét, a klasszikus tudósok közé sorolva őt, lelkes és szigorú mondatokkal: „A legfontosabb tanítása az volt, hogy az orvosnak látnia kell tudni. Éspedig: látni minden öncsalás, előleges feltételezés vagy kombinálás nélkül. […] Hirdette, hogy a legegyszerűbb, legszerényebb lelki tulajdonságokkal rendelkező ember is sokra, igen sokra viheti, sőt a tudományos vizsgálódásban a tökéletességet közelítheti meg, ha igazi becsületesség van benne és a saját érzékleteit szigorúan, pontosan ellenőrzi.” (Talán nem kell magyarázni, hogy Kosztolányi unokatestvére, Csáth Géza valaki volt a 20. századi magyar prózairodalomban.) Közelebbi időből, éppenséggel 2013-ból is idézhetők Genersich Antal alakját, emberségét méltató sorok. Tompa Andrea Pozsonyban kiadott regényének (Fejtől s lábtól) egyik főszereplője, egy sajátos stílusú orvosnő elmélkedik Kolozsvár és Pest távolságáról, közelségéről, arról, hogy Genersich tanár úr miért kérte végrendeletileg, „hogy ő Kolozsvárt nyúghasson itten a jó kövér házsongárdi földben. Őt ez a város tette naggyá, így mondotta ő maga magáról, s végrendelkezett…” Aztán Tompa Andrea regényhőse így folytatja: „Lehet, ha Genersich is marad Pesten, mikor éppeg megjött a nagy külföldi ösztöndíjból, mert tanúlt ő mindenkinél, Virchow, Stricker, Rokitansky, az összesnél, ki akkoriban nagy volt, s akkor ő világkarriert csinál. Lehet. Nem tudni. Akkor kellett volna neki adni a tanszéket odafent. S lehet, Pestről tud valaki világkarriert csinálni. De akkor ő le lett küldve ide, Kolozsvárra, hol még semmi egyetem nem volt, csak egy kis orvostani intézet. S mikor ő érkezett ide, az intézet könyvtárában volt szám szerűen 12 darab könyv, s pár műszer, mit már senki nem használt más egyetemeken. Aztán Genersich itten felépített mindent, istenem. Irtóztató nagy dolgokat vitt végbe, csak éppeg a világhírnévtől esett igen messzire. S akkor ez a hatalmas ember, kinek gyermekei úgyszintén elvesztek a háborúban, itten akar nyugodni. Mert ez neki a haza, ez az ő egyeteme, hiába, hogy itten nem volt neki az Akadémia, mi leghőbb vágya minden tudósnak.” Egy fiatalabb „jövevény” Genersich Antal Nagyszombaton (1842-ben), Meltzl Hugó Szászrégenben (1846-ban) született. Kós Károly fiatalabb jövevénynek számított Kolozsvárt (születési adatai: Temesvár, 1883), hiszen ő már a kolozsvári Református Kollégium diákjaként érettségizett. Hozzá képest Dávid Gyula (Árvapatak, 1928.) mindenképpen fiatal kolozsvári, ő a székelyudvarhelyi iskolából egyenesen a Bolyaira érkezett, itt készült tovább az egyetemi, a tudományos pályára – aztán jött 1956, majd a hat év börtön, a kirekesztettséget végre feloldó szerkesztői állás a Kriterion fiókszerkesztőségében – a többi pedig ismert. Legalábbis illene, hogy a fiatalabb nemzedékek ismerjék irodalomtörténészi teljesítményét, beleértve a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon újabb (utolsó) köteteinek a tető alá hozását. A hősies munkákból Dávid Gyula sosem fogy ki, ezek közé tartozik a romániai 1956 történetének, résztvevői, megszenvedői adatainak szakszerű összegyűjtése-feldolgozása. A tekintélyes születésnap, a 85. alkalmából Egyed Péter alapos összefoglalást írt a Helikonban (Dávid Gyula, az irodalomtörténész), és itt olyan Dávid-tanulmányokat hangsúlyoz, amelyekre korábban nem eléggé figyeltünk. Ha valakinek, Dávid Gyulának igazán meg lett volna az oka, hogy az őt ért súlyos sérelmek következtében ne keresse az erdélyi magyar és a román irodalom közti összekötő szálakat. Ám a tekintélyes életkort fiatalos tartással megérő irodalomtörténész, a korábbi legjobb erdélyiek örökségéhez hű Dávid Gyula ma is felül tud emelkedni az elfogultságokon, higgadtan mond ítéletet nehéz helyzetekbe került (magyar) kortársairól is. Indokoltan írja róla Egyed Péter, hogy „Dávid Gyula az egyik legkvalitásosabb, eleven erdélyi szellemünk és lelkiismereti emberünk, az olyannyira szükséges, kérlelhetetlenül pontos iránytű.” Kolozsvár, 2013. augusztus Sokan, több tízezren mondhattuk újra – szomorú, rengeteg kolozsvárit végleges távozásra késztető évtizedek után –, hogy nekünk ez a haza (erről beszélt Horváth Anna alpolgármester, a főszervező Gergely Balázs és tulajdonképpen Emil Boc is), tulajdonképpen itt van a mi egyetemünk (hátha már innen is világhírre lehet jutni), és talán ismét eleven (lesz) az erdélyi szellem. Persze, régi és új illúziókat a helyükre kell tenni. Számomra érdekesen csengett össze a Jókai utcában, az EME túlzsúfolt termében az ingyen-autonómia (Sabin Ghermannal) s az Apáczai Líceum udvarán az ingyen-gulyás hangulata-illata; természetesen utóbbi rendezvény volt a messze népesebb. (Babgulyás, gombóc, palacsinta – ez a Farkas utcában, öt lej ellenében – „emberi fogyasztásra alkalmasnak” bizonyult, magyarul és románul beszélőknek egyaránt.) Élmények, első benyomások már-már végtelen sorát kell még végiggondolnunk a Kolozsvári Magyar Napok negyedik kiadásának zárása után. Ahogy nem voltunk kevesen egy nagy grafikus nemzedék ünnepinek szánt kiállítás megnyitóján, 18-án (a Minervában), elmondhatjuk, kevésnek bizonyult a tér (mindenekelőtt a szék) az István, a király főtéri gáláján, augusztus 25-én este-éjszaka, de az emberek türelmesen álltak, akár nyakukban kisgyerekkel; mellettem egy fiatal férfi végig énekelte a Szörényi-Bródy szerzőpáros művét. Ha nem is arról, hogy mi történt ezen a héten Kolozsvárt, legalább abból kellene néhány emlékképet föleleveníteni, ami igazán tetszett a műsorokból (már ahová sikerült eljutni, túl azon, amit a Kolozsvár Társaság vagy a Korunk rendezett, ahol szövegelni is illett). Meg sem kísérlem belefogni a felsorolásba. Egy dologról azonban nem lehet hallgatni: az emberi tényezőre gondolok. Az egyéni teljesítményekre (szervezésben, művészetben-irodalomban, gasztronómiában stb.) és közösségben (ugyancsak szervezésben, kiadói munkában, művészetben). Sokan vizsgáztak jól, sőt nagyon jól, már azzal is, hogy nem egymásnak feszülve, egymás ellenében akartak kitűnni, kolozsváriaknak és a vendégeknek bizonyítani. Ennek a hangulatnak a megőrzésével Kolozsvár készülhet a két év múlva esedékes sereglésre, az Európa Ifjúsági Fővárosa rendezvényeire – és reményeink szerint a 2021-es Európa Kulturális Fővárosa megbízatásra. A 2013-as siker növelheti a város önbizalmát, biztathat, hogy annak a kis könyvnek a címlapján látható, megállásra figyelmeztető tábla a piros szélű háromszögben a királyi lovassal egyre többeket késztet majd „kolozsvári beugróra”. KÁNTOR LAJOS Szabadság (Kolozsvár) 2013. október 21.Erdélyiek az összmagyar irodalom élvonalábanAz Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány (EMIA) díjátadó gáláját tartották szombaton Székelyudvarhelyen a városháza Szent István-termében, ahol immár 18. alkalommal adták át az elismeréseket. Az alapítvány Debüt-díját idén Varga László Edgár költő kapta, akinek Cseréptavasz című első kötete a kolozsvári Erdélyi Híradó Kiadónál jelenik meg a közeljövőben. Laudációjában Zsidó Ferenc költő, író, az EMIA kurátora és a e-irodalom.ro című portál szerkesztője elmondta, a fiatal költő munkássága markánsan kiemelkedik kortársai közül. Mint mondta, 2008 óta kíséri figyelemmel a pályáját, sokáig nem tudta, hogy a Krónikában tárcákkal jelentkező Varga László publicista és Varga László Edgár költő azonos. Pályakezdő, de szándékosan különválasztja a "hétköznapi" és az "ünnepi" tevékenységet. "Varga László Edgár költészete a magyar líra legnemesebb hagyományaihoz kapcsolódik: a nyugatos és transzszilván értékek, a forma korszerű nyelvezetben és makulátlan igénnyel van jelen verseiben" – hangzott el. EMIA-díjat vehetett át Király László költő, aki novemberben ünnepli hetvenedik születésnapját. Laudációjában Fekete Vince költő, a Székelyföld folyóirat főszerkesztő-helyettese azokról az időkről beszélt, amelyekben a Helikon folyóirat ingázó szerkesztőjeként dolgozott abban a munkaközösségben, amelynek Király mellett hajdanán K. Jakab Antal, Szilágyi István, Szabó Gyula, Panek Zoltán, Mózes Attila volt a tagja. Király László akkor "csak" ötvenedik életéve környékén járt, de Fekete Vince szerkesztőként tőle sajátíthatta el a lapkészítés fortélyait, amelyeket most a Székelyföld háza táján hasznosíthat. Fekete Vince a költőről, a Király költészetéről is beszélt, amely lassan immár fél évszázada tartozik az erdélyi és az összmagyar líra élvonalába. Az erdélyi irodalom magyarországi recepciója A Hídverő-díjat idén Füzi László irodalomtörténész-szerkesztőnek ítélték oda az EMIA kurátorai – Füzi munkásságát Gálfalvi György irodalomtörténész, a Látó nyugalmazott főszerkesztője méltatta. A Hídverő-díjjal évről évre olyan magyarországi irodalomtörténészeket tisztel meg az EMIA, akik sokat tettek az erdélyi irodalom anyaországi megismertetéséért. Füzi László szerkesztőként a hetvenes évek óta folytatja azt a hagyományt, amelyet elődje és mentora, a jeles szegedi irodalomtörténész, Ilia Mihály épített ki a múlt század hatvanas éveitől kezdődően. Ilia volt az első magyarországi szerkesztő, aki teret biztosított a Forrás első nemzedékének és a kezdetektől figyelte Lászlóffy Aladár, Szilágyi Domokos alakuló életművét, majd az utánuk következők – Király László, Farkas Árpád, Magyari Lajos, Czegő Zoltán és még sokan mások – a legnagyobb természetességgel vonulhattak be az összmagyar szépirodalmi kánonba. Életmű-díj Kántor Lajosnak Az idei Életmű-díjat az idén hetvenhat esztendős Kántor Lajos irodalomtörténész kapta. Őróla Egyed Péter író, filozófus, egyetemi tanár beszélt. Mint mondta, igencsak sokoldalú és gazdag életművet mondhat magáénak Kántor, önálló köteteinek a száma meghaladja a hatvanat. "Nem akármilyen könyvek ezek, hiszen Kántor a Korunk szerkesztőjeként, főszerkesztőjeként, esztétaként, kultúraszervezőként mindvégig jelen volt a »gáton«. A színházi kultúra, a médiaoktatás, a képzőművészeti élet sokat köszönhet neki, hiszen katalizált, követte, olykor provokálta a kultúra jelenségeit Erdélyben, segített azoknak az összmagyar és a nemzetközi műveltséghez történő illesztésében" – hangzott el a méltatásban. Egyed Péter kitért arra: Kántor Lajos irodalomtörténészként mélyült el a magyar irodalom legkiemelkedőbb alkotóinak műveiben, alkotói módszereiben és rendszerében. Madách Imre, Móricz Zsigmond, majd Tamási Áron lettek az irodalomteoretikus Kántor koncepciójának a főszereplői. "Közelebb kerülvén az erdélyi alkotókhoz, Kacsó Sándor, Reményik Sándor, Szabédi László, Nyírő József világához, azt az írói és közéleti attitűdöt is megmutatta, amelyet közkeletű kifejezéssel transzszilvanizmusnak nevezünk, de nem annak az illuzív-ideologikus világával. Az erdélyi alkotók sajátos művészeti kánonjaival és érzelmi attitűdjeivel kezdett el foglalkozni, a monografikus írások mellett sajátos kultuszt is teremtvén köréjük" – mutatott rá a méltató. A jelenlévő, idén nyolcvanéves Gálfalvi Zsoltot külön köszöntötte Lőrincz György székelyudvarhelyi író. "Őt nagyobb testvérként tiszteltem mindig, aki a maga csendes és higgadt módján egy életen át kultúraépítéssel foglalkozott, íróként, szerkesztőként, a PEN Klub elnökeként gyakorolva a diplomáciát. Olyan életművet hozott létre a levelezés, a konjunktúrateremtés révén, amely nélkül ma kultúránk, az összmagyar és a nemzetközi műveltséghez illeszkedő erdélyi magyar műveltség nem is létezhetne" – hangzott el. Kiss Judit Krónika (Kolozsvár) 2013. december 17.Párbeszéd nemzetről, nemzetköziségrőlJelen kötetünkben sikerült számos munkatársunkat, a világ különböző részein élő magyarokat, s mellettük néhány román szakembert is megszólítanunk arról, hogyan látják, hogyan élik meg a nemzeti identitást a maguk környezetében, a politikai életben, a történelemben, a kultúrában, a gazdaságban – otthon és a nagyvilágban – olvasható a Párbeszéd a nemzetről, nemzetköziségről című, a kolozsvári Kom-press kiadásában megjelent kötet előszavában, amelyet múlt szerdán mutattak be a Deus Providebit Házban. A társadalmi párbeszéd éles viták középpontjában áll Európa-szerte, Kelet- Közép-Európában különösen, és így a magyar közbeszédben is a nemzet, a nemzetközösség kérdése. A Korunk immár 87 éves történetében változó hangsúlyokkal, meg-megújuló intenzitással folyik ez a diskurzus: az első szakasz (1926-1940) Dienes László, majd Főként Gaál Gábor szerkesztői idejében az internacionalizmus érveit állította előtérbe, az 1957-től számítható második folyam, a szigorú pártellenőrzés és cenzori tiltások valamelyes könnyebbülésekor, a hetvenes években már felmutatja a nemzeti önismeret (legalábbis közvetett) kérdéseit: 1990 óta már nincs külső akadálya, hogy időről időre súlypontos lapszámainkban vagy rovatainkban rákérdezzünk: mit jelent ma a nemzeti hagyomány, mit az európaiság, hogyan harcolnak egymással (hangzanak össze) a nacionalizmusok, miképpen működnek a nemzetek fölötti intézmények – áll az előszóban. A beszélgetésen az erdélyi értelmiség olyan jeles képviselői vettek részt, mint Buchwald Péter vegyész, politikus, Egyed Péter író, kritikus, Kántor Lajos, a Korunk volt főszerkesztője, Kötő József professzor, politikus, Láng Zsolt, a Látó szerkesztője. Az est házigazdája és moderátora Markó Béla költő, politikus volt, aki felvezetőjében elmondta, a kötet szerzői sokan vannak, mind fontos írók, közírók, szociológusok, filozófusok, esztéták, és feltette a kérdést: kinek lenne fontosabb ez a közös, kollektív meghatározása a nemzetnek, amely ebből a sokszálú kötetből kibontakozik, mint számunkra, hiszen a szerzők a nemzet, közösség fogalmát úgy közelítik meg, hogy külön határozzák meg a nemzetet és az államot egy közös Európában. A térség jelenkori drámájának nevezte azt, hogy megpróbálják konglomerálni a nemzetet és az államot, ami tragikus következményekkel jár, ha valaki nemzetállamot akar létrehozni. Fontosnak tartja a könyvet, "amely fontos olvasmánya lehet minden, a sorsunkról gondolkodó, olvasó embernek". Kántor Lajos a kötet születéséről beszélt, arról, hogy mi indokolta a létrejöttét. Elmondta, hogy 49 szerző kapcsolódott be a Korunk nagy ankétjába, de tanulmányok is születtek a kérdés kapcsán. A beküldött anyagokon nem változtattak, a válaszok nagyon sokfélék, a kötetnek van egy tanulmányi része is. Egyed Péter az elmélet szemszögéből közelítette meg a kérdést: fontosnak tartja, hogy minél többen szólaljanak meg. Mint mondta, a nemzet az a közösség, amiben mindenkinek lehet szava. Fontos érzelmi kapocs, miért szeretjük ezt a nemzetet, melyek a hibái, milyen összetartó és széthúzó erők vannak ebben a közösségben. A nemzettudat részünkké vált, ahogy mi magunkat látjuk, az a reformkornak köszönhető, amikor a Kárpát- medencében a magyar nemzet politikai vezetői amellett döntöttek, hogy egy modern, európai nemzetet hoznak létre. Ebben döntő szerepe volt az 1948-as forradalomnak, a 12 pontnak: Mit kíván a magyar nemzet? Ezért fontos, hogy mindenki elmondja, mit gondol erről, kinyilváníthassa az opcióját. Ezt hatalmi módszerekkel nem lehet megvalósítani. Láng Zsolt arról beszélt, hogy nem fontos minden pillanatban opciót nyilvánítanunk. Az emlékezetről is szólt, hogy kevés az, amire emlékszünk. "Az emlékezet kérdéses dolog, baj van vele. A modern nemzetek mindig valamilyen katartikus élmény nyomán alakultak ki: Amerikában az észak–dél háború, Franciaországban a nagy francia forradalom, Németországban a második világháború. Véleménye szerint a haza tekintetében nagy zavar van a magyar szépirodalomban. Meglátása szerint 1989 egy olyan katarzis volt, ami mind az erdélyi, mind a romániai magyarok és románok, mind a magyarországi magyarok közös élménye volt, aminek az irodalomban azonban kevés nyoma van: Trianonról regények jelennek meg, 89-ről nem vesznek tudomást. Kötő József számára a nemzet egy konstrukció, a kötet igazi kulcsszavának a közösségi identitást nevezte. Figyelmeztetett: változó korban élünk, ahol újraértékelődnek a fogalmak. Más, integráló térségben élünk, aminek politikai és gazdasági okai vannak, ami átrendezi szokásainkat, másfajta identitást diktál. Nem szakadhatunk le az európai folyamatról, de nem adhatjuk fel az identitásunkat sem. Megoldásnak nevezte kisebbségi sorban a gazdasági és kulturális konszolidációt. Mint mondta, figyelni kell a nyugati civilizált világ értékeire, de ugyanakkor figyelmet kell szentelni a saját népi kultúránknak is. Stratégiát kell kidolgozni arról, hogy a hagyományőrzést és modernizációt hogyan lehet beépíteni a nemzetépítésbe. Akkor konszolidálódik a magyar identitástudat, amikor kialakítja a kisebbségi intézményrendszert. Véleménye szerint ez a fajta struktúra alkalmas arra, hogy versenyképes közösséget tudjunk teremteni. A versenyképes közösséget csak akkor tudjuk megteremteni, ha egyfajta nemzeti konszenzus van abban, hogy milyen stratégia szerint építsük a közösségünket. Szerinte Cs. Szabó példáját kell követni: nyitottság a világra, de figyelni saját kultúránk mélységeire. Változó világban keresni identitásunkat. Buchwald Péter vegyészként kakukktojásnak nevezte magát ebben a társaságban, aki "földhözragadt" megközelítésben azt mondta: az a magyar, aki akkor is vállalja magyarságát, ha nincs haszna belőle. Véleménye szerint a magyar–magyar kérdést itthon kell megoldani, a politikai pluralizmust "luxusnak" nevezte, mert ha nem leszünk parlamentben, tragédia lesz. Tisztázni kell az anyaországgal való viszonyunkat is: erdélyi entitás vagyunk, ne tekintsenek minket szavazás-utánpótlásnak. Meg kell szüntetni a gyűlöletláncot, ha normális viszony alakulna ki Magyarország és a szomszédai között, annak legnagyobb nyertesei a határon túli magyarok lennének. Mózes Edith Népújság (Marosvásárhely) 2014. február 5.Akinek sikerült kimozdítana helyéből Szász JenőtKISZ-es múltjáról, a párttagság megtagadásáról, polgármesteri tevékenységéről beszélt Bunta Levente, Székelyudvarhely polgármestere kedden délután a Kolozsvár Társaság vendégeként. A találkozón Egyed Péter filozófus, egyetemi tanár és Csoma Botond városi tanácsos faggatta. Mivel az egyes városok életútján számos tapasztalat felgyűlt, az erdélyi magyar közösségek pedig egymásra vannak utalva, a Kolozsvár Társaság fontosnak látta, hogy alpolgármestereket és polgármestereket lásson vendégül – erről Egyed Péter szólt köszöntőbeszédében annak kapcsán, hogy Szatmárnémeti, Arad, Nagyvárad és Sepsiszentgyörgy is képviseltette már magát az egyesület sorozatában. Székelyudvarhely több ponton is kötődik Kolozsvárhoz, folytatta: a kincses városban született Szabó Dezső író tanított a székelyföldi városban, Dávid Gyula irodalomtörténész, a Kriterion Könyvkiadó szerkesztője „Kolozsvár és Udvarhely között élt”. Bunta a rendszerváltás előtti utolsó évekkel kezdte az életút felvázolását. Elmondta, 1989 előtt szerették volna, ha párttag lesz, ő azonban visszautasította ezt – igaz, a gimnáziumban egy éven át ellátta a KISZ-titkári feladatot, az akkori igazgató kérésére. A kilencvenes évek elején magánvállalkozó lett, majd 1992-ben Székelyudvarhely alpolgármestere. Az ezredfordulón a megyei tanács alelnöke lett, majd az első mandátum után elnöke: saját munkáját értékelve elmondta, sem előtte, sem utána nem történt annyi fejlesztés a megyében, mint az ő ideje alatt. Nagyváradi és katolikus Politikai pályafutása több szempontból is érdekes, egyrészt mert korábban Székelyudvarhely arról volt ismert, hogy RMDSZ-es jelölt nem ülhetett be a polgármesteri székbe, másrészt mint nagyváradi születésű, azt mondták neki, nem helybéliként és nem katolikusként nem túl jók az esélyei a vezető pozíciók betöltésére: „Többszörösen kisebbségi helyzetben voltam, és mégis sikerült kimozdítanom a helyéről Szász Jenőt” – mondta, hozzátéve, véleménye szerint az akkori kampány, a Nyirő-újratemetéssel együtt egy sötét történetnek számít. Székelyudvarhely kapcsán elmondta, 1994-1996 között vezető szerepet kapott a város, de az egymásnak feszülés, az üres szólamok miatt „kipukkadt” ez a pozíció. Emellett persze a szomszédok, mint Csíkszereda és Sepsiszentgyörgy fejlődtek, lekörözték őket. – Pedig súlya van annak, hogy Udvarhelyen 35-40 ezer ember él, amelynek 96 százaléka magyar, nekünk feladatokat kell ellátnunk – fogalmazott a polgármester. Kustán Magyari Attila maszol.ro, 2014. június 16.Őszintén Székelyföldről200. ünnepi Székelyföld lapszám Budapest és Csíkszereda után Kolozsváron is megismerhették közelebbről az olvasók a Székelyföld kulturális folyóirat kétszázadik megjelenése alkalmával kiadott jubileumi lapszámot. Lövétei Lázár László főszerkesztő pénteken este a Bulgakov irodalmi kávéházba várta a lap rajongóit a folyóirat több állandó szerzőjének – Benkő Levente újságíró-történész, Demeter M. Attila filozófus, Egyed Emese költő, irodalomtörténész, Egyed Péter író, filozófus, Király László költő, író, valamint Xantus Boróka kritikus – társaságában. PAPP ANNAMÁRIA. Szabadság (Kolozsvár) 2014. július 3.Székelyföld: túl a kétszázadikon1997-ben indult a Székelyföld kulturális havilap. A Csíkszeredában megjelenő folyóirat századik lapszáma 2006-ban jelent meg, a közelmúltban a kétszázadik is napvilágot látott. A jubileum kapcsán Lövétei Lázár Lászlóval, a Székelyföld főszerkesztőjével beszélgettünk. – Talán a Székelyföld a romániai magyarság egyik legsikeresebb kulturális folyóirata. Mi ennek a sikernek a kulcsa? – Talán az a leghelyesebb, ha nem én dicsérem magunkat, hanem idézem egyik kedvenc kolozsvári tanáromat, aki azt mondta, hogy azért szereti a Székelyföldet, mert „szakmailag kifogástalan, és el is lehet olvasni”. Ebből az idézetből számunkra az „el is lehet olvasni” kitét a legfontosabb: nálunk igenis számít, hogy egy irodalmi, történelmi vagy néprajzi tanulmányt az is el tudja olvasni, akinek nincs doktorátusa az illető szakágban. – Mitől igazán székelyföldi a Székelyföld folyóirat? Szerzők, témák, esetleg más adja meg a jellegét? – A folyóiratot annak idején (1997 végén) épp azért hívták életre, hogy legyen fóruma a székelységgel foglalkozó szerzőknek. Hál’istennek bőven van még mondanivaló velünk kapcsolatban – a székelység múltját, jelenét és jövőjét illetően egyaránt. – Nem tartanak a folyóirat egyfajta gettósodásától – gondolok itt elsősorban a „Székelyföldbe zárva” esetleges helyzetére... – Ezek szerint Mikszáthnak is aggódnia kellett volna, amikor a „tót atyafiakról” vagy a „jó palócokról” akart írni! És Krúdynak is aggódnia kellett volna, amikor nyírségi témákat választott! Sőt, García Márqueznek is aggódnia kellett volna, amikor folyton „kolumbiai” témákkal bíbelődött! Ne vicceljünk: ha valaki komolyan teszi a dolgát, az soha nem jelenthet bezárkózást, feltéve, persze, hogy minőségi munkát végez. – Túl a 200. lapszámon is, hogy látja: inkább az értékmentés vagy az értékteremtés a lap küldetése, esetleg egyformán mindkettő? – Ha egyszavas választ kell, akkor: mindkettő! Olyan sok „hatás” éri manapság az olvasót, hogy nem árt egy kicsit az „ízlésével” is foglalkozni. Természetesen ezt nem szájbarágósan, nem a képébe mászva kell tenni, hanem közvetve: olyan írásokat, olyan fiatal szerzőket kínálva elolvasásra, ami egyszer még az olvasó javára válhat. – A kolozsvári lapbemutatón felmerült már a 300., sőt a 400. ünnepi lapszám lehetséges témája is. Az egyre kevésbé papíralapú világban mit gondol a Székelyföld folyóirat nyomtatott változatának jövőjéről? – Sokan állítják, hogy a magyar irodalom elsősorban folyóirat-irodalom. Nagyon sok magyar folyóirat van, az tény, de egyik nem feltétlenül hasonlít a másikra. A Székelyföldnek viszonylag sok előfizetője van, én tehát sajnálnám, ha visszaszorulnánk valami internetes tárhelyre. A kollégák/munkatársak nyilván ugyanazok maradnának, mint most, de az online folyóirat már nem az lenne, mint a mostani Székelyföld, nem beszélve arról, hogy az olvasóközönségünk is megváltozna. Nagyon sok olyan előfizetőnk van, aki már a kezdetektől olvassa a lap nyomtatott verzióját, nem lenne tisztességes részünkről, ha ezeket az embereket az online-ra való „átkeresztelkedésre” kényszerítenénk… Jubileumi és őszinte A Székelyföld kulturális folyóirat 200. számában a Székelyföld-díjasokat kérte fel a szerkesztőség, hogy verset, karcolatot, naplójegyzetet, szerelmi vallomást, anekdotát, csujjogatót, reklámszöveget írjanak a Székelyföldről mint történelmi-földrajzi-kulturális-politikai régióról. Így közel hatvan szerző tollából született írásokat olvashatunk névsor szerint Adorjáni Pannától Zalán Tiborig, illetve Bodor Ádámtól Szőcs Gézán át Markó Béláig. A májusi, jubileumi lapszámot Budapest és Csíkszereda után Kolozsváron is bemutatták. Ez utóbbi helyszínen a kincses városban és környékén élő Székelyföld-díjasok mondták el, hogy számukra mit jelent Székelyföld, illetve mit gondolnak az ünnepi lapszámról. Benkő Levente újságíró-publicista „kétszuszra” olvasta el a lapszámot. Szerinte Lövétei Lázár László ötezer karakteres írásra vonatkozó kedves kérését egyszerűen nem lehetett visszautasítani. „Olvasva a megjelent anyagokat hol nyerítettem a nevetéstől, hol a könnyem kicsordult. Ezt mindenféle pátosz nélkül mondom” – vallotta be Benkő Levente, aki szerint az a jó a kétszázadik lapszámban, hogy nagyon őszinték az írások, mivel a szerzők felhagytak mindenféle szakmai beidegződést és sablont. „Próbáltam reflektálni valamilyen többé-kevésbé őszinte móduszban arra, hogy mit jelent számomra a székely identitásom és Székelyföld. A magam részéről avval a konklúzióval maradtam, hogy az én identitásom lokálisabb jellegű, Vlahitai vagyok, ezt büszkén mondom akárhol” – fejtette ki Demeter M. Attila filozófus a jubileumi Székelyföldben megjelent írásáról. Egyed Emese költő-irodalomtörténészt – aki Bodos felé, Bodosban címmel közöl verset a kötetben – Bodor Ádám feltételes mondata állította meg az időben. „Ahogy elkezdi az álmodozást és Székelyföld egy valóságosan is megjelölhető helyét a vágyak netovábbjaként határozza meg, aztán pedig rögtön be is csapja, hogy »de nincs«” – vallott Egyed Emese, aki filozófus-költő-író testvérével, Egyed Péterrel meg is egyezett abban, hogy ők mindenképpen Bodosról kell írjanak. „Ez annyira igaz, hogy időközben megjelent édesapánk könyve, amelynek a címe Bodos. Ez a falu egy szimbólum az életünkben – én például ott fogok fűszállá változni. Jelképe egy jobbik magunknak, a megismerésnek egy nyelve. De ne válasszuk el olyan élesen a dolgokat, Kolozsvár egy székelyföldi alternatíva is” – utalt székelyföldi, de Kolozsváron élő barátaira, tanáraira és tanítványaira az irodalomtörténész. „A lapszámot olvasva az a kép jutott eszembe, ahogy az acélműhelyben a fémforgácsból összeáll egy érdekes rendszer. Lehet, hogy meg lehetne találni azokat a szinopszisokat, amelyek révén a Székelyföld és a belső tájegységeiből jövő emberek összekapcsolódnak. Nekem Erdővidék, Alsóháromszék és abban Bodos függ össze” – mondta el Egyed Péter filozófus-költő-író. Király László költő-író szerint a kétszázadik lapszám szerzői csapatának névsora világosan jelzi, hogy milyen erővel van jelen a Székelyföld a Székelyföldön és azon kívül is. „Félelmetes dolog a kétszázas szám, ezt már nem lehet kitörölni sehonnan. A folyóiratnak van saját elképzelése és nem kell a szomszédba menjen ötletekért. Büszke vagyok, hogy tagja vagyok annak a nemes társaságnak, akik szerepelnek a lapszám oldalain és remélem, hogy minél tovább fog tartani az együttműködés” – zárta szavait Király László. Lövétei Lászár László, a folyóirat főszerkesztője szerint „mindenkinek tetszik ez a kétszázadik, félig meddig ünnepi lapszám. Az »egyszerű«olvasónak azért tetszik, mert nagyon szép és sok fontos ember szerepel benne, aki szépeket ír, a lapszámot pedig olyan ügyesen lehet olvasni, mint a Libertateát vagy a Blikket. Balázs Lajos tanár úrnak pedig azért tetszett, mert szerinte olyan, mint egy szellemi kaláka. Ő rögtön hozzá is tette, hogy nem kér honoráriumot, tudniillik a kalákáért nem szoktak pénzt elvenni. Oláh Sándor társadalomkutató szerint ötven év múlva mentalitástörténeti kuriózum lesz ez a lapszám.” Akárhogy is legyen, a Székelyföld kétszázadik lapszámát igazán érdemes kézbe venni. Mint ahogy a folyóirat eddigi és ezt követő kiadásait is. Isten éltesse a Székelyföldet, minden értelemben! Dénes Ida, Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2014. szeptember 27.Írótalálkozó Gyergyószárhegyen, kilencedszerA kilencedik Szárhegyi Írótáborban harmadik alkalommal nyújtották át fiatal alkotónak a Csiki László Irodalmi Díjat, Hargita Megye Tanácsának támogatásával. Az idén az elismerést Papp Attila Zsolt írónak ítélték oda Vízimozi című, harmadik verseskötetéért. Az oklevelet Bende Sándor megyei tanácsos, az RMDSZ Gyergyó Területi Szervezetének elnöke nyújtotta át. Az írótáborban részt vett Kelemen Hunor is, aki az irodalmi folyóiratoknak folyamatos támogatást biztosító törvénytervezetről is beszélt a résztvevő romániai magyar íróknak. Az RMDSZ szövetségi elnöke, államelnök-jelöltje e konkrét intézkedés kapcsán azt hangsúlyozta, hogy a Helikon, a Korunk, a Látó, a Székelyföld, a Várad és más irodalmi folyóiratok támogatását azért foglalták jogszabályba és terjesztették a Képviselőház elé, hogy a magyar nyelvű időszakos kiadványok finanszírozása kötelező érvényű legyen. „Sokan gondolják úgy, hogy az államnak, a politikának teljesen ki kell vonulnia az irodalomból, a kultúrából. Semmiféle szerepet nem kell vállalni a fenntartásukban, finanszírozásukban. Ezzel szemben én úgy gondolom, hogy ma Romániában, és általában Európában az államnak egyre nagyobb szerepet kell vállalnia a támogatásban. A kultúrát, az irodalmat nem szabad kitenni a piaci verseny szabályainak” – mondta Kelemen Hunor a borzonti írótáborban, ahol továbbá az erdélyi magyar gyűjtőkönyvtár szükségességét is hangsúlyozta. A Szövetség államelnök-jelöltje erről azt mondta, hogy létre kell hozni egy olyan intézményt, amely egybegyűjti a ma még szétszórtan őrzött irodalmi hagyatékokat, ezáltal biztosítani kell azt, hogy a nyomtatott szó túléli a digitalizáló világ kizárólagosságát. „Hol van az író hazája? A borzonti tábor témájaként megfogalmazott kérdésre a hozzám legközelebb álló válasz az, hogy az alanyban és az állítmányban, a nyelvben van az író otthona. Mert miért ne lehetne átmenetileg Heidelberg a hazája, netán Budapest vagy Gyímesfelsőlok? Ez egy olyan dilemma, amelyet én nem akarok eldönteni” – fogalmazott a szövetségi elnök a kilencedik írótábor címét adó irodalmi kulcskérdésről. Kelemen Hunor megköszönte az eseményre való meghívást Lövétei Lázár Lászlónak, Fekete Vincének és Egyed Péternek, és hozzátette: azt reméli, írói minőségében is várták Borzontra, olyan alkotóként, aki visszatér még az irodalomba. maszol/rmdsz.ro 2014. szeptember 29.A nyelv az író otthona – Irodalmi lapok támogatásáról a Szárhegyi ÍrótáborbanAz irodalmi folyóiratoknak folyamatos támogatást biztosító törvénytervezetről is beszélt Kelemen Hunor Borzonton a kilencedik Szárhegyi Írótáborban résztvevő íróknak a hétvégén. Mint az RMDSZ elnöke hangsúlyozta, a Helikon, a Korunk, a Látó, a Székelyföld, a Várad és más irodalmi folyóiratok támogatását azért foglalták jogszabályba, és terjesztették a képviselőház elé, hogy a magyar nyelvű időszakos kiadványok finanszírozása kötelező érvényű legyen. „Sokan gondolják úgy, hogy a politikának teljesen ki kell vonulnia az irodalomból, a kultúrából, hogy semmiféle szerepet nem kell vállalni a fenntartásukban, finanszírozásukban. Ezzel szemben én úgy gondolom, hogy ma Romániában és általában Európában az államnak egyre nagyobb szerepet kell vállalnia a támogatásban” – mondta Kelemen Hunor az írótáborban, ahol az erdélyi magyar gyűjtőkönyvtár szükségességét is hangsúlyozta. Úgy fogalmazott, létre kell hozni egy olyan intézményt, amely egybegyűjti a szétszórtan őrzött irodalmi hagyatékokat, ezáltal biztosítani kell, hogy a nyomtatott szó túlélje a digitalizáló világ kizárólagosságát. „Hol van az író hazája? A borzonti tábor témájaként megfogalmazott kérdésre a hozzám legközelebb álló válasz az, hogy az alanyban és az állítmányban, a nyelvben van az író otthona. Mert miért ne lehetne átmenetileg Heidelberg a hazája, netán Budapest vagy Gyímesfelsőlok?” – fogalmazott a szövetségi elnök az írótábor címét adó kulcskérdésről. A rendezvényen harmadik alkalommal nyújtották át fiatal alkotónak a Csiki László Irodalmi Díjat, a Hargita Megyei Tanács támogatásával. Idén az elismerést Papp Attila Zsolt írónak ítélték oda Vízimozi című, harmadik verseskötetéért. Kelemen Hunor megköszönte az eseményre való meghívást Lövétei Lázár Lászlónak, Fekete Vincének és Egyed Péternek, és hozzátette: azt reméli, írói minőségében is várták Borzontra, olyan alkotóként, aki visszatér még az irodalomba. Krónika (Kolozsvár) 2014. szeptember 30.Haza magasban és mélyben – Szárhegyi Írótábor BorzontonA hétvégén Borzonton tartották meg a Lázár-kastély körüli, elhúzódó huzavona miatt „hazátlanná vált” Szárhegyi Írótábort, így még aktuálisabbá vált a 9. találkozó kérdésfelvetése: „Hol van az író hazája?” A másfélnapos tanácskozásra a Magyarországra, vagy még nyugatabbra elszármazott, erdélyi származású írókat hívtak haza a szervezők, hogy megkérdezzék tőlük, nekik ugyan hol is van a haza. Markó Béla költő, a Communitas Alapítvány elnöke megnyitó beszédében elmondta: „virtuálisan legalább össze kellene varrni ezt a kettévágott irodalomtörténetet”, hiszen könnyebb lenne az elvándoroltakkal együtt folytatni. Amint a tábor főszervezője, Egyed Péter megjegyezte a Molnár Gusztávval való beszélgetése előtt, igyekszik elkerülni, hogy fogalmi vitákba keveredjenek, ami gyakran elő szokott fordulni beszélgetéseik során. A fogalmi viták azonban elkerülhetetlenek voltak, Láng Gusztáv például arról értekezett, milyen változatai voltak az idők során a haza szónak, hiszen főként a régebbi időben nem föltétlenül egy országot jelölt ez a kifejezés, sokkal inkább a települést, ahonnan az illető származott. Láng Gusztáv egyébként, a többi meghívottal ellentétben, nem Erdélyben, hanem Budapesten született, de középiskoláit már Szatmárnémetiben végezte, Kolozsváron szerzett egyetemi oklevelet, majd ugyanitt egyetemi tanár is volt, egészen 1984-ig, amikor ismét Magyarországra telepedett. Szűcs Jenő történészt idézve elmondta: a haza nem szorul arra, hogy az ember benne éljen, úgy is tekinthetünk egy országot hazánknak, ha a sors messze sodort tőle. Szerinte ugyanakkor fontos különbséget tenni a haza és a szülőföld kifejezések között, a szülőföld ugyanis mindig hiányzik az embernek, és ez a hazával ellentétben mentes a politikai, ideológiai töltettől. „El lehet menni úgy is, hogy az ember marad: én például a Magyarországra való áttelepülésem után is munkatársa maradtam a romániai magyar folyóiratoknak” – Fogalmazott Láng. Az irodalomtörténész emlékeztetett rá, hogy Babits például különbséget tett mappa szerinti és lélek szerinti haza között, ő maga pedig Erdélyt tekinti lélek szerinti hazájának, hiszen 37 évig élt itt, 27 évig egyetemi előadóként, így aktívan részt vett az itteni kultúrügyekben. Megemlítette ugyanakkor Márai álláspontját is, aki szerint a haza a magyar nyelv. A fogalmi viták ellenére is érdekes beszélgetések zajlottak tehát le, hiszen amint Lakatos Mihály író, a Sepsiszentgyörgyi Magyar Kulturális Intézet igazgatója fogalmazott: „konferenciát csak megválaszolhatatlan kérdések köré érdemes szervezni”. A konferencia részvevői ugyanakkor a valós honosodás lehetőségéről is eszmét cseréltek. Kenéz Ferenc költő szerint nem volt könnyű, ahogyan az anyaországi irodalmi élet képviselői fogadták őket, hiszen a nyolcvanas évek második felében – amikor maga is kénytelen volt elhagyni az országot – tucatjával telepedtek át erdélyi írók Magyarországra, ami már az ottani irodalmi közélet számára is problémát jelentett. „Azok, akik akkor kimentek Magyarországra, nem bekacsolódtak az ottani irodalmi vérkeringésbe, hanem rátelepedtek arra” – fogalmazott. „Elmenni könnyű, megérkezni nehéz” – fogalmazott később a témával kapcsolatban Tompa Andrea író is, aki Kolozsvárról ment ki Budapestre. Minél több ismeretet szerzel, annál irrelevánsabb a haza kifejezés – idézte Hans-Georg Gadamer szavait Hajdú Farkas-Zoltán, aki egyben a legtávolabbról hazalátogató író is volt a találkozón: 26 éve él Heidelbergben. A csíkszeredai születésű író elmondása szerint igazi transzszilván családból származik, hiszen édesapja csíki székely volt, édesanyja pedig brassói szász. Egy zsidó közmondást is idézett, miszerint a haza ott van, ahol sikeresen tudsz reklamálni. Az is elhangzott ugyanakkor a megbeszélésen, hogy a ’89 előtt eltávozottak többnyire úgynevezett „passzív emigránsok”, hiszen legtöbb esetben nem saját elhatározásból, hanem politikai nyomásra voltak kénytelenek elhagyni az országot, ezzel szemben akik a rendszerváltás után távoztak, már saját elhatározásból tették. A legifjabb kivándorlók történetéből ugyanakkor az is kiderült, hogy ez sem teljesen igaz, hiszen Csender Levente még gyerekkorában került Magyarországra a szülei döntésének következtében, Nagy Koppány Zsolt pedig eredetileg csak az egyetemet végezte volna az anyaországban, majd a felesége miatt maradt kint. Az egyetlen „aktív emigránsnak” Potozky László bizonyult, aki elmondása szerint már középiskolás korában eldöntötte, hogy egyszer Budapesten fog letelepedni, ami a közelmúltban sikerült is. A tanácskozást követően lapunk volt munkatársa, Papp Attila Zsolt vehette át a Csiki László-díjat, amelyet 35 évnél fiatalabb alkotóknak ítélnek oda az elmúlt két évben megjelent kötetért. A díjat korábban Karácsonyi Zsolt és Szabó Róbert Csaba kapta meg, idén pedig Papp Attila Zsolt Vízimozi című verseskönyvét összesen 12 kiadvány közül találta a legjobbnak a díj kuratóriuma. A díjazott a tábor szervezőinek és az elismerés alapítóinak köszönte meg, hogy otthon érezheti magát. Varga László, Krónika (Kolozsvár) 2014. november 11.Közösségi FüzetekHármas könyvbemutató csütörtök délután Három, méretében ugyan kis, tartalmában azonban annál jelentősebb kötet bemutatójára kerül sor e hét csütörtökének délutánján. Egy új sorozat első példányairól van szó: a marosvásárhelyi Metamorphosis Transylvaniae Egyesület Közösségi Füzetek sorozatának első három számáról, amelyek mindegyike a közösségi életre való nevelést segíti el. Az első kötet címe Kortárs filozófiák. Erdélyi szerzők – kerek évfordulók, előszavát dr. Borsos Szabolcs filozófus, a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Elméleti Líceum, valamint a marosvásárhelyi Református Kollégium tanára jegyzi, szerzi pedig dr. Egyed Péter és dr. Veress Károly. Előbbinek A kisebbségi jogok megalapozásának jogfilozófiai lehetőségei, míg utóbbinak A híd-szerep hermeneutikája című írásait tartalmazza a kötet, amelynek előszavában Borsos Szabolcs megjegyzi: "úgy tűnik, hogy olyan társadalmi körülmények között élünk 1989 után 25 évvel Európa inkább keletinek nevezett tájékán, miszerint a politizálást elvárják egyszerre több oldalról is, ezért a véleményalkotást, az értelmiségi álláspont határozottságát mint magyar kulturális »terméket« meg kell fogalmazni. És ott, ahol gondolatok érvényes módon fogalmazódnak meg: filozófia van. Tegyük hozzá: nemzeti kisebbségi létünkből fakadóan ezt kisebbség- filozófiának nevezhetjük". A sorozat második kötete Ambrus Tünde Székely falutízesek című munkája, amely a székely társadalomszervezés legkisebb egységét, a tízest elemzi. Dr. Seer Mihály utószava szerint "Erdélyben még vannak olyan települések, ahol a tízeskultúra kézzelfogható valóság. Megítélésünk szerint, a székely falutízesek több síkon is mintaértékű példának tekinthetek. Elsősorban szellemi örökség, tanítani kell ezt a formát a Kárpát-medencében élőknek, mert önismereti funkciója révén hozzájárulhat az önálló gondolkodás fenntartható szabadságához, a takarékos szemlélet kialakításához, a szolidaritás újraértelmezéséhez". A harmadik, bemutatás előtt álló kiadvány dr. Borsos Szabolcs Hit, kultúra, önrendelkezés Kelet- Európából nézve – gondolatok a 21. század elején című kötete. A könyv Baji Lázár Imre előszavát és a szerző két tanulmányát tartalmazza, amelyeket A keresztény hit és kultúra lehetősége a 21. század Európájában, valamint Az önrendelkezés bels világa címek alatt közöl. – Borsos Szabolcs (…) szembesít bennünket az "ész általi" akadályokkal is, a szekularizáció és a racionalizáció, a homo economicus és a homo politicus rendelkező, sokszor létrontó hatalmával. Útkeresése sajátos pasztorálpszichológia, kallódó, "sziklaként porló" népét mentené Németh László "szigeteire", ahol "a védekező emberérték igyekezett bennük a nemzet sorsa elől vagy annak ellenére valamit megőrizni és kifejezni..., minden magyar sziget valaminek a feltartóztatására, megőrzésére, egymásközti kimondására volt szánva" – olvashatjuk az előszóban. Borsos Szabolcs kötetbeli sorrendben első tanulmánya a Vigilia katolikus folyóiratban jelen meg tavaly júniusban, és többek között olyan alcímekre osztott, mint Az alapkérdés: a 21. század Európájában mit kezdhetünk a kereszténységgel?, a Saját Szenthez való viszonyulás, avagy Bizalom abban, hogy az ember lehetséges – perszonálfilozófia a párbeszéd kultúrájában. Az önrendelkezés belső világa című perszonálfilozófiai esszéjében pedig a szerző megjegyzi: "Az a célunk, hogy a kommunikáció minden lehetséges eszközével a nagyvilág tudomására hozzuk: a mi létezésünk is hiteles, értékes, közösségi szempontból is tanulságos. Kultúránk civilizálódása ezt jelenti: magyarul gondolkodva és létezve jó lenni!" A Studium kiadó által nyomtatott sorozat köteteinek bemutatójára a Metamorphosis Transylvaniae Egyesület rendezvényén, a 20. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár keretében kerül sor november 13-án, csütörtökön 16 órakor a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Radnóti Miklós-termében. A kiadványokat Székely Szilárd-János ismerteti, közreműködik a Bolyai Farkas Elméleti Líceum Kájoni János furulyaegyüttese (vezet tanár: László József). A szervezők minden érdeklődőt szeretettel várnak. Knb. Népújság (Marosvásárhely) 2014. november 12.Kezdődik a 20. Marosvásárhelyi Nemzetközi KönnyvásárSzámos meglepetéssel készülnek a 20. Nemzetközi Könyvvásár szervezői, az első már a csütörtök reggeli megnyitón várja az érdeklődőket. Körülbelül 9 ezer könyv és csaknem száz kísérőrendezvény közül válogathatnak a könyv és a kultúra szerelmesei. Intenzív munkával töltötték a szerdai napot a szervezők, hogy a megnyitóra minden készen álljon. Írók és költők portréi kerültek a falra, és hamar felemelkedtek a könyves standok is. A technikusok sem lazsáltak, az él rádiós műsorok sugárzásához szükséges feltételek megteremtésén dolgoztak. A 9 ezer könyvet 44 standon találhatják meg az érdeklődők, és körülbelül száz rendezvényen vehetnek részt a vásár keretében. Ezek többnyire koncertek, könyvbemutatók, színházi eladások, vetítések és vetélkedőkből állnak. A csütörtökön 10 órától kezdd Színház téri megnyitón kétszáz diák meglepetése várja a rendezvény résztvevőit. Közvetlenül a megnyitó után átadják a 2014-es Szép Könyv-díjat a színház előcsarnokában. Déli 12 órától a Bookart Kiadó standjánál dedikál Hajdú Farkas Zoltán, majd 16 órától három esemény közül lehet választani. A színház Radnóti Miklós-termében Egyed Péter és Veress Károly, Ambrus Tünde, illetve Borsos Szabolcs könyveit mutatják be. A Marosvásárhelyi Rádiónál Dragomán György és Részegh Botond közös munkája kerül bemutatásra, ugyanakkor a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesületének standjánál Péterfy Gergely és Szilágyi Ákos dedikál. Két könyvbemutatóra kerül sor 18 órától, a Radnóti Miklós teremben, Balogh Attila kötetét, a Bernády Házban pedig Ferenczes István kötetét mutatják be. Szintén 18 órától Az ember tragédiája című színes rajzfilmet vetítik a színház 1. számú próbatermében. A Gyereksarokban 10 és 18 óra között minden órában más programmal várják a kicsiket, 16 órától pedig a fiatalokat hívják az Underground terembe, a Legyél te is milliokos! című vetélkedőre. A csütörtöki koncertről Szalóki Ági gondoskodik, a Körforgás című családi koncertre 17 órától kerül sor a színház nagytermében. A Romániai Magyar Könyves Céh és a Marosvásárhelyi Kulturális Központ által szervezett 20. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár szervezi kiemelt figyelmet fordítanak a kortárs magyar irodalom jeles költőire, íróira, így a tavalyi évhez hasonlóan a vásár első napján ismét megtartják a Magyar Írók Estjét, Dragomán György, Péterfy Gergely, Szabó T. Anna, és Szilágyi Ákos részvételével. A 18.30 órától a kisteremben kezdd est házigazdája Mészáros Sándor a Szépírók Társaságának elnöke. Felolvasó színház lesz 20:30-tól „12+1” – örömjáték Rejtő Jenő művekre címmel szintén a kisteremben. Becze Dalma Székelyhon.ro 2015. február 3.Sajtószabadság, szólásszabadság nálunk és más nemzeteknélA Minerva Művelődési Egyesület és a Szabadelvű Kör múlt csütörtöki vitaestje afféle „bemelegítő beszélgetésnek” számít a sajtószabadság, szólásszabadság körüljárhatatlannak, kimeríthetetlennek tűnő témájában. Meghívottaink – Eckstein-Kovács Péter jogász, politikus, Egyed Péter filozófus, egyetemi tanár, Rácz Éva, a MÚRE elnöke, Sipos Zoltán újságíró, az Átlátszó Erdély főszerkesztője, Újvári Ildikó jogász, a Szabadság főszerkesztője, Tibori Szabó Zoltán újságíró – a véleménynyilvánítás határairól és felelősségéről, az erdélyi magyar, a magyarországi és a romániai sajtó helyzetéről, a sajtó, politika és gazdaság viszonyáról fejtették ki álláspontjukat. Sz. K. Szabadság (Kolozsvár) 2015. április 10.Erdélyi személyiségeket tüntetett ki a magyar államMagyar állami kitüntetéseket adott át Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusán Mille Lajos főkonzul erdélyi közszereplőknek pénteken délután. A Magyar Érdemrend tisztikeresztjét három személynek nyújtották át. A főkonzul Áder János szavait tolmácsolva nyújtotta át a Orbán Katalinnak, a Kolozsvári Rádió volt munkatársának, aki "a gyors és pontos tájékoztatás, a romániai és az egyetemes magyar kultúra iránti elkötelezettség szellemében, a nyelvművelés és a szórakoztatás előtérbe helyezésével" vezette az intézmény magyar szerkesztőségét tizenkét éven keresztül. Egyed Pétert, a kortárs magyar irodalom és filozófia egyik legnagyobb hatású erdélyi alkotóját, a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem oktatóját, illetve Dr. Szilágyi Pál matematikust, "az erdélyi tudományos élet szervezőjét, a magyar nyelvű felsőoktatás kialakításának és fejlesztésének meghatározó egyéniségét díjazták a továbbiakban. A laudációk mellett Egyed Péter és Dr. Szilágyi Pál szólalt fel. Előbbi azt emelte ki, szerencsés, mert írásait a nagyszüleitől át a barátain keresztül sokan olvasták, és ami még fontosabb, sok kritikát kapott az életben, sokan vitatták az általa leírtakat, ez pedig "a mai napig hergelt állapotban" tartja őt. Szilágyi Pál arról beszélt, a hazai magyar felsőoktatási intézmények olyan támogatásokat kaptak Magyarországról, amelyeknek köszönhetően lehetővé tették nemcsak a magas színvonalú oktatást, hanem a kutatásokat is, megerősítve, hogy létezünk, meg tudunk maradni, érdemes velünk törődni, van erőnk és vannak tehetséges fiataljaink. Kustán Magyari Attila maszol.ro 2015. május 28.Közös ismerősök a könyvespolconNegyvenöt éves a Kriterion Könyvkiadó. Az évforduló alkalmából a bukaresti Balassi Intézet és a Román Kulturális Intézet által szervezett bukaresti konferencián nemcsak a Kriterion 45 évét méltatták, de külön foglalkoztak a kiadó egykori igazgatója, Domokos Géza munkásságával és a román titkosszolgálat róla készített megfigyelési aktáival is. Mi a közös első olvasmányélményeinkben, a fűzés mentén széthullott A Pál utcai fiúkban, a rongyossá olvasott Dumas-regényekben, majd később, a hatodszorra fellapozott, Vica és Gergő történeténél szamárfülezett Egri csillagokban? Vagy még később a Kő hull apadó kútban vagy aPillangó című regényekben? A válasz viszonylag egyszerű: valamennyi a Kriterion gondozásában jelent meg. Talán nem túlzás azt mondani, szüleink könyvespolcának zöme a Kriterion-könyvek különböző sorozataiból áll össze, hiszen 1970-es megalapításától ’89-ig a kiadó minden korosztálynak bőséges olvasmányanyagot kínált elérhető áron. A megaintézmény Egészen elképesztő számsort kapunk, ha leltárba vesszük a Kriterion-adatokat: húsz év alatt 1974 magyar nyelvű könyvet jelentettek meg 22,9 millió példányban. A legfényesebb korszakban, 1972 és 1980 között évente átlagban 110 magyar cím látott napvilágot, míg a ’85 utáni években átlagban „csak” 60–65 címet tudtak kiadni. S bár a magyar olvasók számára úgy tűnhet, hogy a Domokos Géza vezette Kriterion magyar kiadó volt, a 70–80-as években hasonló űrt pótoltak az egyéb kisebbségek nyelvén kiadott könyvek is. Az egykori szerkesztők által csak „kisebbségi megaintézményként” titulált Kriterion lefedte a teljes romániai kisebbségpalettát: a magyaron kívül további kilenc nyelven adtak ki szépirodalmat, művelődés- és kultúrtörténeti munkákat. Németül az első húsz évben 623 cím jelent meg (majdnem 2 millió példányban), ezáltal Németország határain túl a legtöbb német nyelvű könyvet megjelentető kiadóvá nőtte ki magát a Kriterion. Románul (szintén kisebbségi irodalom) 151 könyv jelent meg (több mint egymillió példányban), de helyet kaptak a Romániában élő más, kisebb létszámú kisebbségek is: húsz év alatt 206 szerb nyelvű kötet jelent meg (több mint százezer példányban), ukrán nyelven 154 (66 ezer példányban). A romániai kisebbségek számarányához igazodik a jiddis nyelven kiadott könyvek száma (53 cím 19 ezer példányban), a szlovák nyelvű irodalom (53 cím 27 ezer példányban), 7 török–tatár nyelvű kötet (12 ezer példányban), valamint az orosz–lipován irodalom (3 kötet 4100 példányban). Dicsőséglista Hogy miként fogadták például a hét kötetet a romániai török–tatárok, jól jelzik a bukaresti konferencián résztvevők beszámolói. Bartha Katalin Ágnes irodalomtörténésznek – aki az egykori szerkesztőkkel interjúkötetet készít – fiatal kutatóként megható volt olvasni, hogyan mentek szekerekkel könyvbemutatóra a dobrudzsai tatárok. Számára ekkor vált nyilvánvalóvá: a Kriterion nemcsak kiadóként volt jelen az egyes kisebbségek életében – kultúraszervező, kisebbségmegtartó intézmény is volt, az egyetlen, amely írott, nyomtatott betűt kínált. Dávid Gyula a kiadó műhelyjellegét emeli ki, Bálint Lajos szavaival élve szerinte: az „egykori ütődöttek gyűjtőhelye volt, akik politikai múltjuk miatt először csak feketén, majd a perújratárgyalás után hivatalosan is a szerkesztőségben sajátíthatták el a szerkesztés csínját-bínját”. Csak néhányukat említve is impozáns névsor: Egyed Péter, Mező Piroska, H. Szabó Gyula, Molnár Gusztáv, Kacsó Judit, Szabó Zsolt, Szilágyi N. Sándor, Szemlér Judit, Botár Emma, Bodor Pál, Diatcu Schmidt Helen, Tóth Samu és sokan mások. A műhelyjelleget hangsúlyozza H.Szabó Gyula, a kiadó jelenlegi igazgatója is: „A magyar értelmiségi réteg ekkor kapott publikálási lehetőséget, s Domokos érdeme, hogy bizalmat szavaztatott a kiadónak.” Ezt erősítette a ma már legendás Forrás-sorozat, amely a fiatal generációnak nemcsak publikációs lehetőséget nyújtott, de a tisztes honorárium árából akár lakást is lehetett Kolozsváron vásárolni. S mint ilyen, a kilencvenes évek változásai után nagy űrt hagyott maga után, még akkor is, ha a kisebbségi irodalmat szórványosan a mai napig is megjelenteti az immár csak kolozsvári szerkesztőséggel rendelkező nagy múltú kiadó. Mint ahogy a bukaresti konferencián azt is tanulságos volt látni, hogy ’89 után nemcsak a Kriterion kisebbségi nyelvű irodalma fogyatkozott meg, de a német nyelvű olvasókkal együtt a német nyelvű szerkesztők is elmentek: a konferencián megjelent egykori szerkesztők között egyetlen német sem volt. A fentebbi számsor szolgáltatta tehát részben a bukaresti konferencia témáját. H. Szabó Gyula értelmezésében a tanácskozás hozadéka többtényezős: egyrészt a Novák Csaba Zoltán marosvásárhelyi történész és a Lőrincz D. József előadása révén lehetőségük volt bepillantaniuk – immár a kutató szemüvegén keresztül – a kiadó és a román kommunista vezetés kapcsolatába. Másrészt Domokos Géza szekusdossziéja – amely immár szabadon kutatható – választ adott azokra a talán bennünk is megszülető kérdésekre is, miként volt lehetséges egy kirakatintézménynek szánt kiadóból olyan, gyakorlatilag a teljes erdélyi magyar értelmiséget átkaroló, informális hálózatot létrehozni, amelynek a segítségével nemcsak a kortárs erdélyi és világirodalmat sikerült kiadni, de a két világháború közötti irodalmat, valamint a Téka sorozatban helyet kapó, középkori írók munkáit is. Bartha Katalin Ágnes a szerkesztőség egykori belső életét vizsgálta a hatalmi korlátozás szempontjából. Titkok nyomában Mint a kutatók beszámolójából és az egykori szerkesztőség tagjaival, H. Szabó Gyulával és Dávid Gyulával folytatott beszélgetésekből kiderül, a kiadó sikerének titka egyrészt Domokos Géza személyében keresendő. S talán nem puszta véletlen, hogy a Szekuritáté Domokos-jellemzése csak részben egyezik a szerkesztőségi tagok véleményével. Míg a Szekuritáté Domokost „okos, ravasz, óvatos, makacs emberként” minősítette, aki „maximálisan kihasználta az intézményi adottságokat”, H. Szabó Gyula Domokos Gézát „egyszerű, tiszta jellemnek” tartja, „aki ízig-vérig politikusalkat volt”. H. Szabó szerint jellemének nyitja, hogy „baloldalisága mellett erős polgári értékrenddel is rendelkezett. Ez a fajta polgári eszmélkedése védte meg mindenféle túlzott balosságtól. Ezt egyeztette nagyon jól össze politikusi vénájával: nagyon figyelt a beszélgetőpartnerre. Hamar ráérzett arra, mi a másik álláspontja, hogyan tudná őt meggyőzni.” A kiadóigazgató úgy tartja, a 37 dossziényi Domokos-anyag fölösleges pénzkidobás volt, „Domokos Géza nem volt összeesküvő alkat, s nem is rohant a barikádra, nem volt olyan típusú ember, kár is lenne tőle utólag elvárni. Inkább nem mondott olyat, hogy veszedelmes legyen, mégis elmondta a véleményét. S ezek az emberek tisztelték ezt a fajta nyíltságot. Ezért rengeteg kritikus megjegyzést eltűrtek tőle. Kritikus volt és diplomatikus. De ha elhatározta, hogy a házi őrizetben lévő Mircea Dinescut meglátogatja, akkor nemcsak Dinescuhoz ment el, de elbeszélgetett a házat őrző szekusokkal is.” Domokos személye mellett a kiadó sikere abban is keresendő, hogy kisebbségi emberek vezették: valamennyi nemzetiségnek voltak kijelölt szerkesztői, s Domokos Géza, aki becsülte a szakszerűséget, nem szólt különösebben bele, hogy az egyes szerkesztőség mit kíván kiadni. Talán a bukaresti megemlékezésen az egyes nemzetek szerkesztői ezért is számoltak be erős Kriterion-tudatról: minden nemzetiségnek megvan a maga Kriterion-képe. A tatárok, szerbek, szlovákok a találkozón elmondták, számukra az írott betű egyenlő volt a Kriterionnal. S nemcsak azért, mert az olvasók kezébe adták az irodalmukat, mert a fiatal tollforgatók is előkerülhettek, hanem az anyanemzettel szemben is volt egyfajta névjegyük, amelyre az anyaországi kiadók odafigyeltek. A magyar részleg titka az volt, hogy kettős szerkesztőséggel működött: Kolozsváron és Bukarestben is volt egy-egy népes szerkesztőség, a többnyelvű bukarestiben és a csak magyar kolozsváriban összesen 43 szerkesztő, grafikus, műszaki szerkesztő dolgozott, valamint 38 fős műszaki személyzet (titkárok, jogtanácsosok, adminisztrátorok, számítógép-kezelők stb.) segítette munkájukat. A bukaresti jelenlét H. Szabó szerint egyszerre volt előny és hátrány. Hátrány volt, mert messze voltak a közönségüktől, de ezt pótolta a kolozsvári szerkesztőség. „Előnye meg épp az volt, hogy mivel kevés magyar élt a városban, lehetővé tette, hogy a magyar ügyet más szemüvegen át szemléljük: egy bukaresti román számára a kisebbségi ügy nem volt elsőrendű dolog, s ezt megtapasztalni nagyon nagy lecke volt. Más kisebbségi az ember Bukarestben, és más Kolozsváron. Senki nem akart magyar szerkesztő lenni a bukarestiek közül. Bukarest miliője ugyanakkor kitárta számukra a világot. A legfontosabb előnye azonban az volt, hogy közel voltak a csúcsvezetőséghez. Ha probléma volt, Domokos Géza a legfelsőbb szinteken tudott vitatkozni, ami teljesen más eredménnyel járt, mint ha Kolozsváron tárgyaltál volna az ottani titkárral. Domokos központi bizottsági póttagként ki is használta a lehetőségeket” – állítja H. Szabó. Kár- és haszonmérleg Hogy mit nyert és mit vesztett a Kriterion a rendszerváltással? Abban Bartha, H. Szabó és Dávid Gyula egyformán egyetért: minden kiadási mutatót felülmúl a cenzúra eltörlése. Hogy megszűnt a harc minden egyes példányért. Hogy nem fordulhat többé elő, ha a könyvterjesztő 123 ezer példányt rendel A Pál utcai fiúkból, az éves költségvetés alapján a Kriterion 50 ezret tudna kiadni, végül csak ötezret hagy jóvá a központi bizottság. Hogy, amint Dávid Gyula fogalmaz, senki nem olvassa össze a nyelvtankönyv szójegyzékét, s nem lát az ábécénél távolabbi összefüggéseket abban, hogy „bolond, bolsevik, Csehország, csehül áll”, s nem büntetik ezért a szerkesztőt újabb tíz év börtönnel. Minden kéziratnak külön története van, eleveníti fel Dávid Gyula, aki még őrzi a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon első kötetnyi kéziratának cenzúrázott változatát, amelynek szinte minden szócikkéért bukaresti egyeztetésre kellett mennie: így került a Hitel egykori szerkesztőjének, Albrecht Dezsőnek a neve mellé mindössze csak annyi, hogy lásd Hitel, az evangélikus egyházi irodalom mellé, hogy lásd Lutheránus egyházi irodalom, bízva abban, mire a H, illetve az L betűhöz érnek, enyhül a cenzúra szigora. A nyolcvanas évek cenzurális követelményei szerint már listát kaptak a tiltott szerzőkről, így Kántor Lajos bevezetője miatt Kuncz Aladár sem jelenhetett meg, mígnem ’84 után annyira beszűkítették a Kriterion mozgásterét, hogy néhány esztendő múltán ők lettek volna Románia politikai kiadója. S hogy mit vesztett a kiadó a ’89-es fordulattal? H. Szabó Gyula nem lát tragédiát abban, hogy drasztikusan estek a példányszámok, hiszen a kiadói paletta kiszélesedett, tehát az összesített példányszámok nem maradnak el a Kriterion számaitól. A problémát inkább a közös nevező hiányában látja: a Kriterion nem tudja felvállalni az egykori sorozatok teljes lefedését, így marad űr az erdélyi magyar könyvkiadásban. A másik pótolhatatlan veszteség, hogy bár a Kriteriont továbbra sem tartja csak magyar kiadónak, nem tudja fenntartani a kisebbségi nyelvek irodalmának kiadását is: „Szórványos próbálkozások még vannak – mint az ötvenes években gyűjtött tatárfolklór-kötet –, de a kisebbségeknek az a fajta megközelítése, mint amit a 70-es években a Kriterion felvállalt, a mai kiadói viszonyok között sajnos fenntarthatatlan.” De mi lesz a nyomtatott könyv sorsa? Mi lesz a kortárs irodalommal, ha megszűnik a nyomtatott kiadói hálózat? A Kriterion, Deák Ferenc grafikus emblémáját továbbra is feltüntetve, e-könyvek kiadására is készül, de igazgatója csöndes nosztalgiával nézi az eltűnőben lévő nyomtatott kultúra maradványait, remélve: az olvasókban meglévő egészséges kritikai viszonyulás átmenti az értékeket a szemkímélő e-bookolvasókra is. Demeter Zsuzsa Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2015. június 24.Negyven év összegzése – Egyed Péter új könyvét mutatták be KolozsváronCsaknem negyven év anyagából, az 1976–2014 közötti időszak esszéiből, tanulmányaiból, kritikáiból nyújt bő válogatást Egyed Péter író, filozófus, szerkesztő Irodalmi rosta című legújabb kötete, amelyet hétfő este mutattak be a kolozsvári Bulgakov irodalmi kávéházban. A Helikon-estek sorozat keretében megszervezett eseményen a szerzővel Karácsonyi Zsolt költő, a Helikon folyóirat főszerkesztője beszélgetett. Egyed Péter elmondta: természetesen az erdélyi magyar irodalommal foglalkozó írások kerültek a kötetbe, ezen belül is saját generációja, az úgynevezett harmadik Forrás-nemzedék munkáival foglalkozott legtöbbet, például Mózes Attila, Bogdán László, Szőcs Géza vagy Balla Zsófia írásaival. A kritikák között vannak alkalmi írások, de a korszak irodalmára szélesebb kitekintést nyújtó kontextuális kritikák is. Sőt Egyed egy összevont műfajt is megalkotott: gyakran megesett, hogy egy-egy új könyv kapcsán hosszasan és mélyen beszélgetett a szerzővel, így a kritika és az interjú keveréke lett a kész írás. A szerző egyébként köszönetet mondott unokahúgának, Kovács Eszternek, aki segítette őt a válogatásban, és Dávid Gyula irodalomtörténésznek, aki olvasószerkesztőként több száz észrevétellel látta el a kéziratot. „A nyolcvanas években az ember már félt elengedni magát egy nyilvános beszélgetésen, de a hetvenes években még volt irodalmi nyilvánosság – a fórumok, az irodalmi körök ekkor felértékelődtek. Sokan eljöttek ezekre a fórumokra, hogy egy-egy könyv kapcsán megosszák a többiekkel gondolataikat, ám alaposan el kellett előtte mélyülni a témában, ugyanis olyan beszélgetőtársak voltak ezeken az alkalmakon, mint Tamás Gáspár Miklós vagy Ágoston Vilmos, így, ha az ember nem volt elég felkészült, könnyen kipenderíthették” – emlékezett vissza az első írások keletkezésének éveire Egyed. Egyed Péter egyébként mintegy tíz évig volt a Kriterion Könyvkiadó versszerkesztője, amely tisztet Csiki Lászlótól vette át. Kitért arra is, milyen óriási fordítói munka zajlott a Kriterionnál egészen a 80-as évek közepéig: nagyon sok román szerző műve jelent meg magyarul, de fordítva is, sok jelentős erdélyi magyar könyvet jelentettek meg románul, emellett az erdélyi szász irodalmat is fordították, és még a világirodalmi kitekintésre is maradt idejük. „Nem is csoda, hogy ezalatt a 15 év alatt olyan sok fordítás napvilágot látott, hiszen egy óriási állami kiadó apparátusa állt rendelkezésre, mintegy 50 szerkesztő dolgozott a Kriterionnál, sok írót foglalkoztattak” – magyarázta Egyed, hozzátéve, hogy körülbelül ’84-től az államhatalom már igyekezett „szétválasztani” a román és magyar írókat, így a fordítások is megritkultak. A kötetben egyébként olyan kevéssé ismert életművekről is szó esik, mint például Palotás Dezsőé vagy Boér Gézáé, akiket a hatalom is akadályozott munkájukban. „Az erdélyi magyar irodalom jóval gazdagabb, változatosabb annál, hogy csak a legnagyobbakat lássuk belőle. Ha valaki csak Szilágyi Domokost és Sütő Andrást ismeri az egészből, annak tulajdonképpen nagyon lesújtó véleménye lehet az irodalmunkról” – sommázta Egyed Péter. Varga László Krónika (Kolozsvár) 2015. július 17.„Csak beszélünk a fordítások fontosságáról” – Interjú H. Szabó GyulávalKlaus Johannis államelnök a Kulturális Érdemrend lovagi fokozatával tüntette ki a 45 éves Kriterion Könyvkiadót, amely többnyelvű kiadóként a kisebbségek irodalmának kiadásával, számos fordításkötet megjelentetésével segítette elő a kulturális párbeszédet. H. Szabó Gyulával a rendszerváltás utáni változásokról, a fénykorról és Domokos Gézáról is beszélgettünk. – 1977-től dolgozik a Kriterion Könyvkiadónál, 1990-től pedig igazgatja azt. Az utóbbi 25 esztendőben elég nagy változásokon ment keresztül a kiadó. Milyen folyamatok játszódtak le, és mik voltak ezek hátterében? – Elsősorban a környezetünk változott elég nagyot, ennek következtében természetesen a kiadónak is át kellett alakulnia. Hosszú, nehézkes folyamat volt a privatizáció. Az hamar természetesnek látszott, hogy a könyvkiadók nem maradhatnak állami intézmények, de sajnos volt egy visszarendeződés. Iliescu’93-ban vagy ’94-ben létrehozott egy cultura naţională azaz nemzeti kultúra nevezetű mamutintézményt, amelyben az addig minisztériumi alárendeltségű hat vagy hét kiadót megtartotta majdnem a korábbi állapotok közepette, magyarán a gazdasági önállóság csak formális volt. Az egyetlen előnye az volt, hogy nem szóltak bele abba, mit adunk ki – a cenzúra valóban megszűnt a rendszerváltással. De nem voltunk sem a bevételeink, sem a kifizetéseink urai, ez pedig abban a meglehetősen korrupt környezetben nagyon nagy hátrány volt. Végül csak ’98-ban alakult át a kiadó gazdasági társasággá, és 99-ben történt meg a tényleges privatizáció. Az addig eltelt tíz évben azonban minden megvásárolt szerzői jogunk elévült, mivel az addigi bizonytalan gazdasági helyzetünkben nem tudtunk újakat vásárolni. Persze az Iliescu-féle nagyvállalat adott azért állami szubvenciókat, aminek köszönhetően elég sokáig meg tudtuk őrizni azt a vonalat, ami lényegében az alapja volt a Kriterionnak: több nyelven, a romániai kisebbségek nyelvein jelentetünk meg könyveket. – Ez mára eléggé beszűkült. Kevesebb támogatást kapnak erre? – Nem igaz, hogy kilencven után kizárólag magyar könyveket adtunk ki, csak kevesebb címet jelentettünk meg, mint addig – mellesleg magyar könyvekből is. Továbbra is sok könyvet adtunk ki ukrán, szerb, török, tatár, szlovák és persze román nyelven is. Azt mondhatom, hogy a rendszerváltás utáni első tíz évben töretlenül folytattuk az addigi politikánkat. Az, hogy ez végül leolvadt rólunk, nemcsak a gazdasági természetű dolgok következménye volt, hanem annak a szintén egészséges folyamatnak is, hogy létrejöttek a különböző önálló kisebbségi érdekképviseletek, nemzeti szövetségek, amelyeknek nyilván egyik első dolguk volt saját kezükbe venni a könyvkiadásukat, már csak azért is, mert nagyrészüknek kiforrott szerzőgárdája és szerkesztőgárdája nevelődött ki a Kriterion első húsz évében. Az például, hogy a nagylaki szlovákok már nagyon korán, 94-től, 95-től kezdve jól látható kiadói tevékenységet folytattak, annak volt köszönhető, hogy kis területen élő erős közösségről van szó, nagyon erős kulturális determináltsággal, és azt mondták, hogy mért adná ki más a könyveiket, amikor ők jobban ezt tudják. Természetesen a németek is hamar „önállósodtak”. Ez a helyzet ugyanakkor megteremtett nekünk egy másik lehetőséget, amelyet elég jól ki is tudtunk használni egy ideig: az alternatív kiadó lehetőségét. Nyilván minden nemzeti közösségben – nemcsak a magyarban – erős belső feszültségek vannak, a koncért, másért tülekednek az urak, és aki nem fért oda, az eljött hozzánk, és kiadta nálunk a könyvét. Sajátosan jó kapcsolat alakult ki például a lipovánok szövetségével, akiknek noha szintén volt egy jól működő csapatuk, a könyveikkel sokáig hozzánk jöttek. De rajtuk kívül is sok olyan könyv jelent meg nálunk, amely az illető közösségek számára fontos volt. Az első húsz év nekem éppen azért volt fontos, mert kifejlesztett bennem egyfajta empátiát, megerősített abban, hogy a mások értéke ugyanolyan fontos, mint a mienk. Büszke vagyok arra, hogy 2005-ben megjelentettünk a Moldva északi részén élő huculok (ukrán népcsoport) népművészeti albumát három nyelvű, román, ukrán és angol szöveggel. Tavaly például a dobrudzsai tatár zenei folklórt összegyűjtő kiadványt jelentettünk meg. Azzal, hogy eljöttünk Bukarestből Kolozsvárra, elszakadtunk egy nagyon fontos műhelytől, a bukaresti egyetemtől, ahol nagyon sok kisebbségi – török, tatár, szerb, szlovák – korábbi szerzőnk, munkatársunk dolgozik, vagy dolgozott, ez is hozzájárulhatott ahhoz, hogy ma már kevesebben keresnek meg minket. Mi mindig is eredeti állapotában akartuk megtartani a kiadót, úgy, hogy a kultúrák közötti közeledést szolgálja, még akkor is, ha manapság csak beszélünk arról, hogy a fordításirodalom mennyire fontos. Ez nemcsak nálunk, de egész Kelet-Európában így van. Állandóan arról beszélünk, hogy tanulnunk kellene egymástól, miközben nem ismerjük egymás irodalmát, kultúráját. Igaz lassan a sajátunkat sem. – Klaus Johannis államfő éppen a kultúrák közötti párbeszéd megteremtéséért tüntette ki a 45 éves kiadót a Kulturális Érdemrend lovagi fokozatával. – Eljött az idő, amikor Romániában a kisebbségi ügyek iránt determináltan érzékeny ember került vezető funkcióba, és eszébe jutott vagy valaki eszébe juttatta, hogy azt a munkát, amit a Kriterion végzett és végez, legalább ennyivel meg kell köszönni. Johannisnak személyes okai is lehettek erre, valószínűleg ő is a Kriterion német nyelvű könyveinek olvasója volt annak idején nagyszebeni tanárként, hiszen mintegy ezer német címet jelentettünk meg. – Egyed Péter, a Kriterion egykori szerkesztője, legutóbbi könyvbemutatóján egyebek mellett felelevenítette, milyen hatalmas fordítói munkát végzett a kiadó. Sok kisebbség jelentős művei jelentek meg románul, és román művek is magyarul és németül. Kinek a feladata lenne felvállalni ma ezt a munkát? – Valóban óriási fordítói munkát végzett a Kriterion főleg az erdélyi magyar és német irodalom románra fordítsa terén. A Biblioteca Kriterion sorozatot Domokos Géza személyesen szerkesztette, nemcsak a címek és fordítók kiválogatásában volt fontos szerepe, de minden megjelent kötet elé előszót is írt, hogy a magyarul, németül nem tudó olvasót bevezesse az adott kultúrába, a mű hátterébe. Az is igaz, hogy nagyon sok jó magyar fordítás jelent meg a román irodalomból, az pedig, hogy román műveket németül is megjelentettünk, különösen erős aduja volt a kiadónak, hiszen minden román író esett kétségbe azért, hogy a nyugati kapu megnyíljon előtte. Hogy ma kinek kéne ezt a munkát felvállalni? Erre lett volna jó például a Kriterion Alapítvány, főleg ha Bukarestben marad, amely pályázhatna erre a programra, és irányítaná az egészet, hiszen erre már egyetlen kiadó kicsi. A Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése 1990-ben rengeteg adománykönyvet juttatott Erdélybe, amelyet olcsón árusítottak, azzal a feltétellel, hogy az ebből befolyt összeget a Kriterion kapja meg. Akkor ugye még állami tulajdonban voltunk, el lehet képzelni, hogy mi lett volna abból, ha a román állam begyűjti ezt a pénzt – ugyanúgy eltűnt volna, mint a többi. Ezért jött létre a Kriterion Alapítvány, hogy kezelje ezt a pénzt, és képviselje a kiadó érdekeit. ’92-ben azonban Domokos Géza elköltöztette a kiadót és az alapítványt Bukarestből. – A Biblioteca Kriterion könyvei egyébként mennyire fogytak? Számszerű adatokra emlékszik? – Fogytak. A Biblioteca Kriterion példányszámai 3–4 ezresek voltak, ami mai szemmel óriási. Volt olyan román fordításkötetünk, amit után kellett nyomni, emlékszem nagy sikere volt például a Szibériai garnizonnak vagy a Fekete Kolostornak. Nem a raktárnak nyomtattuk ezeket a köteteket, ma is ott vannak a könyvtárakban és az emberek polcain. Az előszókat ezekhez legtöbbször húzónevek írták, akiknek a szavára adtak a román olvasók. – Ejtsünk néhány szót az alapító igazgatóról, Domokos Gézáról. Milyen vezető volt, milyen embernek ismerte meg annak idején? – A kiadó sikerének egyik nagy titka nyilvánvalóan Domokos személyisége volt. Ez a látszólag egyszerű – ma úgy mondanánk, hogy laza – ember derűsen, könnyedén dolgozott. Nem volt az a nemzetmentő típus, én legalábbis nem hallottam tőle nagy szónoklatokat ilyen téren, úgy beszélt a kisebbségi jogokról, mint ami természetes, magától értetődő dolog, függetlenül attól, hogy az ukrán kisebbségről volt szó, vagy éppen a magyarról. Nagy erénye volt, hogy teljesen megbízott az embereiben, legalábbis ezt éreztette velünk. Engem például 12. magyar szerkesztőnek arra vett fel, hogy a képzőművészeti és zenei témájú könyvek felelőse legyek. Azt hiszem kétszer vagy háromszor láttuk egymást, mielőtt felvett, de amint munkába álltam, azt éreztette velem, hogy az illető területre nekem kell gondom legyen. A bizalom nagyon fontos minden fiatal munkavállalónak, engem arra sarkallt, hogy elmélyüljek a rám bízott témákban. Rádöbbentem például, hogy az erdélyi magyar képzőművészet legalább annyira jelentős, mint az irodalom. Domokos nem tudta, hogy mi kell a szerb, az ukrán vagy a német piacra, de ott voltak a szerkesztői, akik tudták. Az volt a mi nagy szerencsénk, hogy Domokos par excellence politikus alkatú ember volt. Nagyon erősen kihasználta azt, hogy a kiadó Bukarestben van. Nagyon jól ismerte a román kultúrát, sok román barátja volt, a velük folytatott beszélgetésekből ismerte a bennfentes dolgokat, és nagyon szépen, választékosan beszélt románul. Meg tudta győzni a döntésképes embereket arról, amit akart. Géza központi bizottsági titkárokkal, miniszterekkel, alminiszterekkel beszélgetett, és sok vitát döntött el a pillanatnyi helyzetfelismerése, érvelése, így a dolgok mindig tovább zökkentek, vagy legalább kiderült, hogy hol akadtak meg, hol lehetett még próbálkozni. Nem volt összeesküvő alkat, nem konspirált, és nem titkolt semmit. A Szekuritáté harminc évig figyeltette, de az az érzésem, hogy a rá állított tartótisztek hiába vették fel a fizetésüket, mert azt, amit a jelentéseikben leírtak, mi mind tudtuk. Emlékszem, egyszer egy KB-titkár felelősségre vonta, hogy miért nyilatkozott a vegyes házasságok ellen. Erre azt mondta, hogy általánosságban természetesen semmi kifogása nincs ellene, el kell viszont fogadni azt, hogy a családban az a nyelv megy tovább, amelyik praktikusabb, és nem örülne annak, ha az unokájával nem tudna majd magyarul beszélgetni. Ebbe nem nagyon lehetett belekötni. – A kis erdélyi magyar könyvpiacon ma csaknem 15 magyar könyvkiadó működik. Fontos a versenyhelyzet, de nem sok ez egy kicsit? – Sok, de nem igen lehetne, és nem is szabad ezt felülről szabályozni. Nekem nagyon kellett vigyáznom annak idején arra, hogy a frissen megjelent magánkiadók ne érezzék úgy, hogy hatalmi vagy erőpozícióból beszélünk velük – még akkor is, ha tudtam, hogy egyik másik kiadó Pesten azt próbálta eladni, hogy mennyivel jobbak ők, mint a Kriterion, és elég nemtelen dolgokat csináltak. Én is érzem, hogy elforgácsolódnak az erők, de így, hogy többen vagyunk, talán nagyobb eséllyel találunk rá a kiútra. A nyomtatott könyvnek meg vannak számlálva az évei, és több szem többet lát. Hátha kigyöngyöződik az az irány, ami fele el kell indulnunk. A digitális platform – amire át kellene váltanunk – maga is nagyon gyors változásban van: tíz éve még a DVD-re esküdtünk, ma pedig már legyintenek rá. Az is befolyásolja ezt a folyamatot, hogy nagyon sok nyomdász van a magyar kiadói érdekeltségben, ők nyilván a nyomda érdekeit is szem előtt tartják. A legnagyobb problémánk azonban a terjesztés, amelyet 25 éve nem sikerül megoldani. Varga László Krónika (Kolozsvár) 2015. július 21.„Csak beszélünk a fordítások fontosságáról” – Interjú H. Szabó GyulávalKlaus Johannis államelnök a Kulturális Érdemrend lovagi fokozatával tüntette ki a 45 éves Kriterion Könyvkiadót, amely többnyelvű kiadóként a kisebbségek irodalmának kiadásával, számos fordításkötet megjelentetésével segítette elő a kulturális párbeszédet. H. Szabó Gyulával a rendszerváltás utáni változásokról, a fénykorról és Domokos Gézáról is beszélgettünk. – 1977-től dolgzik a Kriterion Könyvkiadónál, 1990-től pedig igazgatja azt. Az utóbbi 25 esztendőben elég nagy változásokon ment keresztül a kiadó. Milyen folyamatok játszódtak le, és mik voltak ezek hátterében? – Elsősorban a környezetünk változott elég nagyot, ennek következtében természetesen a kiadónak is át kellett alakulnia. Hosszú, nehézkes folyamat volt a privatizáció. Az hamar természetesnek látszott, hogy a könyvkiadók nem maradhatnak állami intézmények, de sajnos volt egy visszarendeződés. Iliescu’93-ban vagy ’94-ben létrehozott egy cultura naţională azaz nemzeti kultúra nevezetű mamutintézményt, amelyben az addig minisztériumi alárendeltségű hat vagy hét kiadót megtartotta majdnem a korábbi állapotok közepette, magyarán a gazdasági önállóság csak formális volt. Az egyetlen előnye az volt, hogy nem szóltak bele abba, mit adunk ki – a cenzúra valóban megszűnt a rendszerváltással. De nem voltunk sem a bevételeink, sem a kifizetéseink urai, ez pedig abban a meglehetősen korrupt környezetben nagyon nagy hátrány volt. Végül csak ’98-ban alakult át a kiadó gazdasági társasággá, és 99-ben történt meg a tényleges privatizáció. Az addig eltelt tíz évben azonban minden megvásárolt szerzői jogunk elévült, mivel az addigi bizonytalan gazdasági helyzetünkben nem tudtunk újakat vásárolni. Persze az Iliescu-féle nagyvállalat adott azért állami szubvenciókat, aminek köszönhetően elég sokáig meg tudtuk őrizni azt a vonalat, ami lényegében az alapja volt a Kriterionnak: több nyelven, a romániai kisebbségek nyelvein jelentetünk meg könyveket. – Ez mára eléggé beszűkült. Kevesebb támogatást kapnak erre? – Nem igaz, hogy kilencven után kizárólag magyar könyveket adtunk ki, csak kevesebb címet jelentettünk meg, mint addig – mellesleg magyar könyvekből is. Továbbra is sok könyvet adtunk ki ukrán, szerb, török, tatár, szlovák és persze román nyelven is. Azt mondhatom, hogy a rendszerváltás utáni első tíz évben töretlenül folytattuk az addigi politikánkat. Az, hogy ez végül leolvadt rólunk, nemcsak a gazdasági természetű dolgok következménye volt, hanem annak a szintén egészséges folyamatnak is, hogy létrejöttek a különböző önálló kisebbségi érdekképviseletek, nemzeti szövetségek, amelyeknek nyilván egyik első dolguk volt saját kezükbe venni a könyvkiadásukat, már csak azért is, mert nagyrészüknek kiforrott szerzőgárdája és szerkesztőgárdája nevelődött ki a Kriterion első húsz évében. Az például, hogy a nagylaki szlovákok már nagyon korán, 94-től, 95-től kezdve jól látható kiadói tevékenységet folytattak, annak volt köszönhető, hogy kis területen élő erős közösségről van szó, nagyon erős kulturális determináltsággal, és azt mondták, hogy mért adná ki más a könyveiket, amikor ők jobban ezt tudják. Természetesen a németek is hamar „önállósodtak”. Ez a helyzet ugyanakkor megteremtett nekünk egy másik lehetőséget, amelyet elég jól ki is tudtunk használni egy ideig: az alternatív kiadó lehetőségét. Nyilván minden nemzeti közösségben – nemcsak a magyarban – erős belső feszültségek vannak, a koncért, másért tülekednek az urak, és aki nem fért oda, az eljött hozzánk, és kiadta nálunk a könyvét. Sajátosan jó kapcsolat alakult ki például a lipovánok szövetségével, akiknek noha szintén volt egy jól működő csapatuk, a könyveikkel sokáig hozzánk jöttek. De rajtuk kívül is sok olyan könyv jelent meg nálunk, amely az illető közösségek számára fontos volt. Az első húsz év nekem éppen azért volt fontos, mert kifejlesztett bennem egyfajta empátiát, megerősített abban, hogy a mások értéke ugyanolyan fontos, mint a mienk. Büszke vagyok arra, hogy 2005-ben megjelentettünk a Moldva északi részén élő huculok (ukrán népcsoport) népművészeti albumát három nyelvű, román, ukrán és angol szöveggel. Tavaly például a dobrudzsai tatár zenei folklórt összegyűjtő kiadványt jelentettünk meg. Azzal, hogy eljöttünk Bukarestből Kolozsvárra, elszakadtunk egy nagyon fontos műhelytől, a bukaresti egyetemtől, ahol nagyon sok kisebbségi – török, tatár, szerb, szlovák – korábbi szerzőnk, munkatársunk dolgozik, vagy dolgozott, ez is hozzájárulhatott ahhoz, hogy ma már kevesebben keresnek meg minket. Mi mindig is eredeti állapotában akartuk megtartani a kiadót, úgy, hogy a kultúrák közötti közeledést szolgálja, még akkor is, ha manapság csak beszélünk arról, hogy a fordításirodalom mennyire fontos. Ez nemcsak nálunk, de egész Kelet-Európában így van. Állandóan arról beszélünk, hogy tanulnunk kellene egymástól, miközben nem ismerjük egymás irodalmát, kultúráját. Igaz lassan a sajátunkat sem. – Klaus Johannis államfő éppen a kultúrák közötti párbeszéd megteremtéséért tüntette ki a 45 éves kiadót a Kulturális Érdemrend lovagi fokozatával. – Eljött az idő, amikor Romániában a kisebbségi ügyek iránt determináltan érzékeny ember került vezető funkcióba, és eszébe jutott vagy valaki eszébe juttatta, hogy azt a munkát, amit a Kriterion végzett és végez, legalább ennyivel meg kell köszönni. Johannisnak személyes okai is lehettek erre, valószínűleg ő is a Kriterion német nyelvű könyveinek olvasója volt annak idején nagyszebeni tanárként, hiszen mintegy ezer német címet jelentettünk meg. – Egyed Péter, a Kriterion egykori szerkesztője, legutóbbi könyvbemutatóján egyebek mellett felelevenítette, milyen hatalmas fordítói munkát végzett a kiadó. Sok kisebbség jelentős művei jelentek meg románul, és román művek is magyarul és németül. Kinek a feladata lenne felvállalni ma ezt a munkát? – Valóban óriási fordítói munkát végzett a Kriterion főleg az erdélyi magyar és német irodalom románra fordítsa terén. A Biblioteca Kriterion sorozatot Domokos Géza személyesen szerkesztette, nemcsak a címek és fordítók kiválogatásában volt fontos szerepe, de minden megjelent kötet elé előszót is írt, hogy a magyarul, németül nem tudó olvasót bevezesse az adott kultúrába, a mű hátterébe. Az is igaz, hogy nagyon sok jó magyar fordítás jelent meg a román irodalomból, az pedig, hogy román műveket németül is megjelentettünk, különösen erős aduja volt a kiadónak, hiszen minden román író esett kétségbe azért, hogy a nyugati kapu megnyíljon előtte. Hogy ma kinek kéne ezt a munkát felvállalni? Erre lett volna jó például a Kriterion Alapítvány, főleg ha Bukarestben marad, amely pályázhatna erre a programra, és irányítaná az egészet, hiszen erre már egyetlen kiadó kicsi. A Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése 1990-ben rengeteg adománykönyvet juttatott Erdélybe, amelyet olcsón árusítottak, azzal a feltétellel, hogy az ebből befolyt összeget a Kriterion kapja meg. Akkor ugye még állami tulajdonban voltunk, el lehet képzelni, hogy mi lett volna abból, ha a román állam begyűjti ezt a pénzt – ugyanúgy eltűnt volna, mint a többi. Ezért jött létre a Kriterion Alapítvány, hogy kezelje ezt a pénzt, és képviselje a kiadó érdekeit. ’92-ben azonban Domokos Géza elköltöztette a kiadót és az alapítványt Bukarestből. – A Biblioteca Kriterion könyvei egyébként mennyire fogytak? Számszerű adatokra emlékszik? – Fogytak. A Biblioteca Kriterion példányszámai 3–4 ezresek voltak, ami mai szemmel óriási. Volt olyan román fordításkötetünk, amit után kellett nyomni, emlékszem nagy sikere volt például a Szibériai garnizonnak vagy a Fekete Kolostornak. Nem a raktárnak nyomtattuk ezeket a köteteket, ma is ott vannak a könyvtárakban és az emberek polcain. Az előszókat ezekhez legtöbbször húzónevek írták, akiknek a szavára adtak a román olvasók. – Ejtsünk néhány szót az alapító igazgatóról, Domokos Gézáról. Milyen vezető volt, milyen embernek ismerte meg annak idején? – A kiadó sikerének egyik nagy titka nyilvánvalóan Domokos személyisége volt. Ez a látszólag egyszerű – ma úgy mondanánk, hogy laza – ember derűsen, könnyedén dolgozott. Nem volt az a nemzetmentő típus, én legalábbis nem hallottam tőle nagy szónoklatokat ilyen téren, úgy beszélt a kisebbségi jogokról, mint ami természetes, magától értetődő dolog, függetlenül attól, hogy az ukrán kisebbségről volt szó, vagy éppen a magyarról. Nagy erénye volt, hogy teljesen megbízott az embereiben, legalábbis ezt éreztette velünk. Engem például 12. magyar szerkesztőnek arra vett fel, hogy a képzőművészeti és zenei témájú könyvek felelőse legyek. Azt hiszem kétszer vagy háromszor láttuk egymást, mielőtt felvett, de amint munkába álltam, azt éreztette velem, hogy az illető területre nekem kell gondom legyen. A bizalom nagyon fontos minden fiatal munkavállalónak, engem arra sarkallt, hogy elmélyüljek a rám bízott témákban. Rádöbbentem például, hogy az erdélyi magyar képzőművészet legalább annyira jelentős, mint az irodalom. Domokos nem tudta, hogy mi kell a szerb, az ukrán vagy a német piacra, de ott voltak a szerkesztői, akik tudták. Az volt a mi nagy szerencsénk, hogy Domokos par excellence politikus alkatú ember volt. Nagyon erősen kihasználta azt, hogy a kiadó Bukarestben van. Nagyon jól ismerte a román kultúrát, sok román barátja volt, a velük folytatott beszélgetésekből ismerte a bennfentes dolgokat, és nagyon szépen, választékosan beszélt románul. Meg tudta győzni a döntésképes embereket arról, amit akart. Géza központi bizottsági titkárokkal, miniszterekkel, alminiszterekkel beszélgetett, és sok vitát döntött el a pillanatnyi helyzetfelismerése, érvelése, így a dolgok mindig tovább zökkentek, vagy legalább kiderült, hogy hol akadtak meg, hol lehetett még próbálkozni. Nem volt összeesküvő alkat, nem konspirált, és nem titkolt semmit. A Szekuritáté harminc évig figyeltette, de az az érzésem, hogy a rá állított tartótisztek hiába vették fel a fizetésüket, mert azt, amit a jelentéseikben leírtak, mi mind tudtuk. Emlékszem, egyszer egy KB-titkár felelősségre vonta, hogy miért nyilatkozott a vegyes házasságok ellen. Erre azt mondta, hogy általánosságban természetesen semmi kifogása nincs ellene, el kell viszont fogadni azt, hogy a családban az a nyelv megy tovább, amelyik praktikusabb, és nem örülne annak, ha az unokájával nem tudna majd magyarul beszélgetni. Ebbe nem nagyon lehetett belekötni. – A kis erdélyi magyar könyvpiacon ma csaknem 15 magyar könyvkiadó működik. Fontos a versenyhelyzet, de nem sok ez egy kicsit? – Sok, de nem igen lehetne, és nem is szabad ezt felülről szabályozni. Nekem nagyon kellett vigyáznom annak idején arra, hogy a frissen megjelent magánkiadók ne érezzék úgy, hogy hatalmi vagy erőpozícióból beszélünk velük – még akkor is, ha tudtam, hogy egyik másik kiadó Pesten azt próbálta eladni, hogy mennyivel jobbak ők, mint a Kriterion, és elég nemtelen dolgokat csináltak. Én is érzem, hogy elforgácsolódnak az erők, de így, hogy többen vagyunk, talán nagyobb eséllyel találunk rá a kiútra. A nyomtatott könyvnek meg vannak számlálva az évei, és több szem többet lát. Hátha kigyöngyöződik az az irány, ami fele el kell indulnunk. A digitális platform – amire át kellene váltanunk – maga is nagyon gyors változásban van: tíz éve még a DVD-re esküdtünk, ma pedig már legyintenek rá. Az is befolyásolja ezt a folyamatot, hogy nagyon sok nyomdász van a magyar kiadói érdekeltségben, ők nyilván a nyomda érdekeit is szem előtt tartják. A legnagyobb problémánk azonban a terjesztés, amelyet 25 éve nem sikerül megoldani. Varga László Krónika (Kolozsvár) 2015. szeptember 2.Egyed Pétert is díjazta az írószövetségIrodalmi rosta. Kritikák, esszék, tanulmányok (1976– 2014) című, a Polis Kiadónál megjelent kötetéért Egyed Péternek ítélték oda a Román Írószövetség kisebbségi irodalom kategóriájának díját. Szabadság (Kolozsvár) 2015. október 3.Fél évszázad irodalmunk mezsgyéjén (Bemutatták Egyed Péter új könyvét)Annak ellenére, hogy egész könyvtárszekrényt meg tudnánk tölteni, amelyben legalább száz kimondottan értékes alkotás kaphatna helyet romániai magyar írók, költők tollából, alig néhány szerző neve és műve van forgalomban. Így azonban az elmúlt ötven esztendő irodalmi termésének igen nagy hányada kihull az idő és az emlékezet rostáján – foglalható össze röviden Egyed Péter megállapítása. Ezt a romániai és ezen belül az erdélyi magyar irodalom utóbbi fél évszázados szintézisének hiánya okán fogalmazta meg kedden az Irodalmi rosta című, kritikákat, esszéket, tanulmányokat tartalmazó kötete sepsiszentgyörgyi bemutatóján. Szonda Szabolcs, a Bod Péter Megyei Könyvtár igazgatója a Gábor Áron Teremben tartott könyves találkozón házigazdaként azt mondta, Egyed Péter esetében az irodalomról való gondolkodás egyszerre jelenti a kint és bent levést, mert költőként, íróként ő maga irodalmat alkotott, szerkesztőként, kritikusként mások írásait értelmezte. Bogdán László sepsiszentgyörgyi író, költő, újságíró folytatta az előbbi gondolatot, kiegészítve azzal, hogy Egyed Péter, aki a harmadik Forrás nemzedékhez tartozott, már a hetvenes években megfogalmazta kritikai észrevételeit korosztálya írásairól, azt mondták róla, ő nemzedéke szekértolója. Ez az Irodalmi rosta című gyűjteményes kötetben is erőteljesen megjelenik, az első harmad írásai tulajdonképpen összefoglalják a kettes feles (Egyed Péter megfogalmazása) és a harmadik Forrás nemzedék indulását. A szerző elmondta, Balla Zsófia, Bogdán László, Markó Béla, Mózes Attila, Szőcs Géza költészete, prózája jóval érzelmesebb és személyesebb világról szólt, mint amiről az előbbi nemzedék írt, hisz az érzelmekről a szocializmusban nem nagyon lehetett ilyen kitárulkozással és radikalizmussal beszélni. Bogdán László kérdésére, hogy a következő nemzedék, a Kovács András Ferencék irodalmára kritikusként miért nem terjedt ki a figyelme, Egyed Péter azt mondta, a Kriterion Könyvkiadó szerkesztőjeként nagyon sokat olvasta ennek a korosztálynak az alkotásait, ami a művel és a szerzővel való rendkívüli azonosulást igényel. „Ahhoz, hogy egy mű erényeit és hibáit, formagazdaságát, bőségét vagy hiányosságait, romlandó részét az ember megértse, úgynevezett technikai olvasattal kell az illető verset felfogni.” Ez azt eredményezi, hogy „minden szerkesztés megöl egy kritikát”. Egyed Péter olyan széles spektrumban követte, hogy mi történt az elmúlt ötven esztendőben irodalmunkban – legalább hatvan szerző életével, munkásságával foglalkozott, írásaikat szerkesztette, elemezte, értelmezte –, hogy jogosan jelentette ki: „Azzal maradtam vizsgálódásaim után, hogy mennyire szegények vagyunk, mert nem veszünk tudomást arról, hogy ez az irodalom jóval gazdagabb, mint ami látszik, mint amit forgalmazunk belőle.” Felrótta, hogy az iskolában is csak egy picinyke szeletét tanítják ennek a hatalmas szellemi értéknek, hiányként fogalmazta meg, hogy nem született meg egy reális szintézise a romániai magyar irodalomnak, de szerinte nincs jobb helyzetben a művészet, képzőművészet, tudomány sem. A költő, író, egyetemi tanár, filozófus, könyvszerkesztő, a hagyományos kritika és az általa meghonosított beszélgető kritika jeles művelőjének Bogdán Lászlóval folytatott könyves beszélgetése ugyan egy vaskos kiadvány bemutatása alkalmából hangzott el, de korrajz, (irodalmi) kortörténet volt a javából, a hazai magyar irodalom kiemelkedő alkotóinak sorsáról, a bebörtönzésekről, a magyar intézmények ellehetetlenítéséről, a szocializmus éveiben hol nyíltan, hol alattomosan zajló kulturális genocídiumról. Az Irodalmi rosta (Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2014) olvasószerkesztője Dávid Gyula, az 1976 és 2014 között a Helikon, Utunk, Ifjúmunkás, Igaz Szó, Korunk, Alföld, A Hét, Élet és Irodalom, Magyar Műhely, Irodalmi Szemle, Székelyföld és más folyóiratokban megjelent kéziratok felkutatója és rendezője Kovács Eszter. A szerző méltatta segítségüket, és azzal zárta gondolatait, bízik abban, hogy a különböző szellemi színtereink szintézisei megszületnek, és e tekintetben is erős közösségként tudjuk magunkat megmutatni. Fekete Réka Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. december 13.A Kárpát-medence irodalmi hajója lehorgonyzott KolozsváronA fiatal magyar írók találkozóját követően átadták az Erdélyi Magyar Írók Ligájának idei díjait is. Két napig Kolozsvár a Kárpát-medence minden szegletéből érkezett ifjú költők, írók randevújának helyszíne volt. A Bulgakov kávéházban pénteken és szombaton már-már „erőltetett menetben”, tömbösített formában zajlott a magyarországi, felvidéki, kárpátaljai, vajdasági és erdélyi szerzők beszélgetésekkel egybekötött közös felolvasása. Az először megszervezett Kolozsvári Kikötő keretében – pontosítsunk: a Kolozsvári Kikötőben – huszonegy magyar író „hajózott be” a kincses városba. Mi a szombati rendezvényeken vettünk részt, ahol jobbnál jobb versek és prózák mellett (nem udvariaskodás, tényleg jók voltak) olyan témák is terítékre kerültek – Karácsonyi Zsolt E-MIL-elnök „fedélzetmesterkedése” mellett –, mint az, hogy miből él az irodalmár, ha nem az irodalomból, illetve milyen létformában él tovább az irodalom a megváltozott technikai-technológiai körülmények között, és egyáltalán: milyen lesz a literatúra jövője ötven, száz vagy akár több ezer év múlva. Gyors következtetések (a lista korántsem teljes!): 1. Az irodalomból nem lehet megélni. 2. Nem is feltétlenül baj, hogy az írók nem az irodalomból élnek meg, mert ha így lenne, az írás „iparrá” változna. 3. Az sem biztos, hogy néhány száz vagy ezer év múlva egyáltalán lesz irodalom – de az emberi szellemnek valamilyen megnyilatkozási, önkifejezési formája mindenképp lesz, és ez jó. A Kikötőből való kihajózást követően tartották meg – ugyanazon a helyszínen – az Erdélyi Magyar Írók Ligájának (E-MIL) gálaestjét is, amelynek gyakorlatilag egyetlen „kötött” programpontja volt: az E-MIL idei díjainak kiosztása. Két díj talált gazdára: a Méhes György-nagydíj és a Méhes György-debütdíj. „Sokoldalú alkotót díjaz ma Méhes György-nagydíjjal az Erdélyi Magyar Írók Ligája. Egy kiváló költőt, prózaírót, esszéírót, kritikust, szaktudóst – voltaképpen máris egy több életműre elegendő teljesítményt. És egy olyan embert is díjaz ma az Erdélyi Magyar Írók Ligája, aki intézményeket hordoz magában” – így laudálta Balázs Imre József költő, kritikus a liga idei nagydíjasát, aki nem más, mint Egyed Péter (címlapképünkön az oklevéllel). Amikor Egyed a költői-írói pályáját kezdte, „a vers valami tágas, irodalmon túlmutató életérzésnek volt az egyik kivetülése”, de voltak más kivetülései is: „a rockzene megélése például”, amely – idézte fel BIJ – néhány évig Egyed Péter életformájává is vált (gondoljunk csak a legendás Búcsúkoncertcímű verseskötetére). A legígéretesebb ifjú tehetségnek járó debütdíjat ezúttal Láng Orsolya vihette haza,Tejszobor című kötetéért. László Noémi a szerzőt „rejtőzködő művésznek” nevezte méltatásában, aki költőként, prózaíróként, grafikusként is figyelemre méltó. Az E-MIL gála és az írótalálkozó horgonyait azóta felhúzták, de ne feledjük: Kolozsváron épp Téli fesztivál van, a kultúra kikötőiben továbbra is zajlik az élet. pazs foter.ro/cikk 2015. december 14.EMIL-gála és ifjúsági találkozóA Méhes György-nagydíjat Egyed Péternek, a debütdíjat pedig Láng Orsolyának ítélte oda az Erdélyi Magyar Írók Ligája, az elismeréseket a szervezet szombati gálaestjén adták át a Bulgakov kávézóban. Előzetesen, pénteken és szombaton megtartották a Kárpát-medencei fiatal magyar írók találkozóját, amelyet Kolozsvári Kikötő címmel az ifjúsági főváros programsorozathoz kapcsolódva szervezett meg az E-MIL. Szabadság (Kolozsvár) 2015. december 14.Programdömping a kolozsvári Téli fesztiválonVáltozatos kulturális programok várták a nagyérdeműt a hétvégén a Kolozsvári Magyar Napok keretében: többek közt irodalmi estek, különleges tárlatnyitók gazdagították a pénteken kezdődött és december 20-áig tartó Téli fesztivál programját. Tárlat nyílt Kós András szobrász alkotásaiból Nem klasszikus értelemben vett tárlat a Kós András-emlékkiállítás, amelyet meghittség, bensőséges hangulat jellemez. A megtekinthető tárgyak nem a nagyközönségnek készültek, és az alkotó személyiségének rejtettebb rétegeibe engednek bepillantást – méltatta Mile Lajos kincses városbeli főkonzul a Farkas utcai református templom kerengőjében a Kolozsvári Magyar Napok keretében szombaton megnyílt tárlatot. Mint kifejtette, a 100 éve született Kós András szobrász emblematikus figura volt, a kolozsvári szellemi élet alakítója, és mindenik kiállított tárgy önálló esztétikai értékkel bír, ugyanakkor a művészeti érték teljes megértésében segíthet a művész személyiségének megismerése. Németh Júlia művészettörténész, műkritikus ugyanakkor Jakobovits Miklós Munkácsi-díjas festőművészt idézte, aki már 1979-ben úgy nyilatkozott Kós Andrásról, mint aki „a mai európai szobrászat egyik legnagyobb alakja”. Elmondta, a képzőművész életében fontos szerepet játszott a Farkas utca, hiszen a Református Kollégiumban végezte középiskolai tanulmányait. Kolozsi Tibor szobrászművész elmondta, Kós életművének nagy része olyan korszakban született, amikor a politika diktált, de a szocialista realizmus nem tudta megtörni művészetét. A Magyarország kolozsvári főkonzulátusa, a kolozsvár-belvárosi református egyházközség, a budapesti Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet, a Barabás Miklós Céh, a Carola Egyesület, valamint Kós András örökösei által szervezett tárlat december 20-áig tekinthető meg. Több életre elegendő életmű, az irodalom „ízei” Egyed Péter író, filozófus vette át szombat este az Erdélyi Magyar Írók Ligája (E-MIL) által odaítélt Méhes György Nagydíjat, a debütdíjat pedig Láng Orsolya kapta Tejszobor című bemutatkozó prózakötetéért. Balázs Imre József Egyed Péter változatos, több életre is elegendő életművét vette számba laudációjában, kiemelve, a díjazott költőként, íróként, értő kritikusként és az erdélyi magyar filozófiaoktatás meghatározó pedagógusegyéniségeként is megkerülhetetlen szereplője kulturális életünknek. Kiemelte, hogy az Echinox magyar oldalainak egykori szerkesztőjeként Szőcs Gézával számos „rebellis szellemű” fiatal tehetségnek biztosított közlési lehetőséget, a Kriterion egykori szerkesztőjeként is jelentős munkát végzett, de Bretter György életművének gondozójaként is ismerheti a közönség. László Noémi a debütdíjast rejtőzködő alkotóként mutatta be, akinek első kötetétért az E-MIL választmánya egyhangúlag ítélte oda az elismerést. A díjakat adományozó Nagy Elek, Méhes György fia egészségi okok miatt nem lehetett jelen a gálán. A díjátadást a Kolozsvári Kikötő. Kárpát-medencei fiatal írók találkozója című rendezvénysorozat előzte meg, amelyen 21 fiatal alkotó olvasott fel műveiből, köztük erdélyi, magyarországi, kárpátaljai és felvidéki szerzők. A meghívottakkal Karácsonyi Zsolt főszervező, az E-MIL elnöke, illetve Balázs Imre József beszélgetett többek között az irodalom „helyi ízeiről”, a pályakezdés nehézségeiről és egyéb „művészbetegségekről”. A rendezvénysorozat a téli Kolozsvári Magyar Napok és a Kolozsvár 2015 – Európa Ifjúsági Fővárosa projekt keretében valósult meg. A magyar napok keretében egyébként hétfőn és kedden is gazdag kulturális kínálat: irodalmi est, könyvbemutató, kiállításmegnyitó várja a közönséget. A részletes program a Téli.magyarnapok.rohonlapon olvasható. Kiss Előd-Gergely, Varga László Krónika (Kolozsvár) 2016. május 9.Irodalomról és jogról értekeztek a Sapientián„Az irodalomban és a jogban az a közös, hogy mindkettő pontos nyelvhasználatot követel, ugyanakkor amíg az irodalom kompromisszumok nélkül állhat ki az igazságosság mellett, a jogalkotás szinte minden esetben valamilyen kompromisszum eredménye” – ilyen és ehhez hasonló gondolatok hangzottak el szombaton Kolozsváron a Jog az (erdélyi) irodalomban című előadássorozat kerekasztal-beszélgetésén. A Sapientia EMTE Tordai úti épületében megtartott beszélgetésben Markó Béla költő, továbbá Selyem Zsuzsa író, esszéíró, Szilágyi István író – akinek eredeti végzettsége jogász –, Tompa Andrea író és Veress Emőd jogász vett részt, Egyed Péter író, filozófus moderálta. Egyed Péter többek közt arról értekezett: Bánffy Miklós Erdélyi történet című trilógiájából értette meg a románság erdélyi jelenlétének jogi összefüggéseit. Mint részletezte: a regényből derült ki számára, hogy az erdélyi románság sohasem tekintette legitimnek Erdély unióját Magyarországgal. Markó Béla ehhez kapcsolódva elmondta: hasonló az erdélyi magyarság dilemmája is korunkban: lehet-e tisztelni azt az államot – és annak törvényeit –, amely igazságtalan veled szemben, és megfoszt jogaidtól. A költő-politikus ugyanakkor kifejtette: különbséget kell tenni jog és igazságosság között, a jogszabályok ugyanis kompromisszumok eredményei. Például így jött létre a 20 százalékos számarányhoz kötött anyanyelvhasználati jog. A román politikusok eredetileg 30 százaléknál húzták volna meg a küszöböt. Tompa Andrea ugyanakkor elmondta: az irodalmat éppen a jog és az igazságosság közötti konfliktus érdekli. Szerinte az elvont igazságokat az irodalom tudja „megszövegezni”, amely inkább a történéseket meséli el. Selyem Zsuzsa úgy fogalmazott: az irodalom nem hoz ítéletet. Veress Emőd szerint a jogi szöveg sokkal szubjektívebb, mint amilyennek elsőre tűnik, méghozzá annyira, hogy az már a jog tudományjellegét kérdőjelezi meg. Elmondta: a jog felhasználja az irodalom eszközeit is, annyira precízen fogalmaz néha. Példaként Szilágyi Istvántól idézte, hogy milyen jogi lehetőségek, következmények származnak a céhrendszer felbomlásából. Kiss Előd-Gergely | Krónika (Kolozsvár) 2016. május 9.Diákkonferencia a PKE-nTizenkilencedik alkalommal tartották meg pénteken a Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) Tudományos Diákköri Konferenciáját (PTDK) Nagyváradon, amelyen a bemutatkozó hallgatók egy szakmai bizottság, egymás, valamint a felsőoktatási intézményhez tartozó egyéb személyek és minden érdeklődő előtt ismertethették kutatási területeiket. A rendezvénysorozat ünnepélyes megnyitóval kezdődött, melyen Ráksi Lajos egyetemi lelkész tartott áhítatot, akit Dr. Pálfi József rektor és Dr. Szász Erzsébet, a PTDK főszervezőjének köszöntő beszédei követtek. A versenyen kilenc szakosztályban összesen kilencven hallgató tudományos igényű dolgozata és azok rövid bemutatója mérettetett meg. Az előadások és a szakmai zsűri értékelésének és döntésének megfelelően a zsűrielnökök a következő diákoknak ítélték oda az első három díjat: német nyelv és irodalom szakon első helyezett lett János Erzsébet Piroska és Gergely Tamás, második lett Cseuz Annamária, harmadik helyen végzett Kálmán Andrea; angol nyelv és irodalom szakon szintén ebben a sorrendben végzett Holt Sebastian és Rózsa Tekla-Beáta, őket Kiss Erzsébet Janka, Erdős Alexandra és Gáti Éva-Melinda követték a második helyen, harmadik pedig Bócsi Dorottya, Gui Cristian, Varga Anett és Hosszú Gréta-Bettina lett; magyar nyelv és irodalom szakon első lett Szegedi Csilla, második Egri Dóra, harmadik Csókási Tímea; filozófia és képzőművészet szakon György Katalin és László Attila lettek az elsők, második Kónya Kincső és Trif Tünde-Emőke, harmadik Deák Péter, Egyed Péter és Tokos Arnold Ottó; társadalomtudományok szakon első lett Virág Ádám, Csányi Emese, második Kelemen Anna Gyöngy és Csányi Emese, harmadik Kubas Eleonóra és Zsisku-Gergely Gabriella; zene szakon első lett Ambrus László, második Elek Gergő, harmadik Fábián Attila; neveléstudományok szakon első Nagy Vanda Krisztina, második Bíró Tünde Lilla, harmadik Bagosi Csilla-Mária és László Beáta; Nyelv, kultúra és civilizáció és Teológia szakon első lett Lajos Édua és Bodnár Lajos, valamint harmadik Feiszés Iulia Gabriella (második helyet nem osztottak); közgazdaságtudomány szakon második lett Kovács Aletta Beatrix és Lengyel Erzsébet, harmadik lett Gál Vivien (első helyet nem osztottak). A hosszú, de tartalmas nap után a legjobb helyezéseket elért hazai és határon túli diákok egy szerény jutalmon túl lehetőséget kaptak arra is, hogy továbbjussanak a kolozsvári ETDK-ra, majd a budapesti OTDK-ra, ahol bebizonyíthatják, hogy kutatásaik a szélesebb tudományos körökben is megállják a helyüket. A résztvevők elismeréseképp többen ajándék könyvcsomagokat vehettek át, a díjátadást követően pedig a szervezők mindenkit szeretettel vártak egy állófogadásra. Szamos Mariann Reggeli Újság (Nagyvárad) 2016. június 17.Értékválságokról és együttgondolkodásról az unitáriusok rendezvényénAz európai értékrendekről, az értékrendszereket befolyásoló jelenlegi trendekről tartottak kerekasztal-beszélgetést csütörtökön a Kolozsvár-Belvárosi Unitárius Egyházközség tanácstermében a Nyitott kapuk a kolozsvári unitáriusoknál programsorozat részeként. Az európai értékrendszer mibenlétét, válságát, a válság okait és lehetséges következményeit körüljáró beszélgetésen Egyed Péter kolozsvári filozófus, filozófiaprofesszor, író és Kolumbán Gábor székelyudvarhelyi születésű mérnök, fizikus, közgazdász, az unitárius egyház volt főgondnoka osztotta meg gondolatait. Kolumbán korábban a Hargita megyei tanács elnöke volt, 2000-ben felhagyott a politizálással, egyetemi oktató lett, aztán 2008-tól Énlakára költözött, ahol bevallása szerint harmonikus, falusi életet él, bivalyokat tenyészt. Az európai értékek válságának szerteágazó és megannyi oldalról megközelíthető témája kapcsán a beszélgetés résztvevői a közösségi együttgondolkodás, valamint a személyes önazonosság meghatározásának fontosságára is felhívták a figyelmet. A beszélgetést Farkas Emőd, az unitárius egyház főgondnoka moderálta. Identitásunk hitszerű elemei Mint elhangzott, a múlt évben kezdődött migránsválság, amely komoly vitát szított az európai közösségben, számos kérdést vet fel. Így többek közt azt is, hogy mi történik az öreg kontinens identitásával, alapelveivel, mit jelent ma európainak lenni, és egyáltalán megállapítható-e olyan értékrendszer, amely egyértelműen európai. Egyed Péter rámutatott: amit manapság az értékrendszerek válságáról hallani, az a média, a politikai diskurzusok által nagymértékben befolyásolt és „hangszerelt" üzenet. „Filozófusként úgy vélem, ettől a befolyástól függetlenül, saját magunknak kell eldöntenünk, hogy identitásunknak, értékrendünknek mik a hitszerű elemei. Mindenkinek magának kell eldöntenie, hogy vallási, anyanyelvi hovatartozása, a társadalomban betöltött szerepe okán milyen elemek határozzák meg személyes önazonosságát, amelyet mindenki saját maga erősíthet meg" – fejtette ki a filozófiaprofesszor. Kitért arra is, hogy bennünket európai polgárokként az EU alapvető értékeit leszögező Európai Charta határoz meg, amelyben nem szerepel sem a közösségi, sem pedig a vallási/hitbeli hovatartozás szempontja – holott a hívő emberek számára ez utóbbi a legfontosabb az önazonosság tekintetében. A Charta az európai polgárt individuumként határozza meg, tartalmazza a polgári, politikai, gazdasági és szociális jogokat, de nem szerepel benne sem a kereszténység mint történelmi, kulturális tény, sem pedig a közösség mint meghatározó tényező – az EU pedig ezért utasítja el a kisebbségek felől érkező beadványokat és igényeket. Egyed Péter úgy fogalmazott, a kontinens válságának ideológiája nem új keletű, hiszen Oswald Spengler német filozófus már majdnem száz évvel ezelőtt megírta A Nyugat alkonyát; a történetfilozófiai mű döntően befolyásolta a múlt század derekának gondolkodástörténetét. „Európa azóta is nagyon sok mindent túlélt, és még nagyon sok mindent túl fog élni" – vélekedett Egyed Péter. A szolidaritás hiánya jellemzi Európát Kolumbán Gábor – aki 1998-99-ben az Európa Tanács két munkabizottságát is vezette – úgy fogalmazott, már több mint másfél évtizeddel ezelőtt is euroszkeptikus volt az Unió intézményrendszerének hatékonyságát illetően. Hozzátette, különbséget kell tenni Európa mint közösségalkotó kultúrák összessége és az Európai Unió mint politikai konstrukció között. „Az értékrendszer szempontjából a kettő természetesen nem ugyanaz, az unió pedig egy olyan házhoz hasonlítható, amelynek előbb megépítették a tetejét, de nem dúcolták alá, alapja ingatag. Az EU hatalmas bürokratikus intézményrendszere így alkalmatlannak bizonyul arra, hogy kezelni tudja a mai globális konfliktusokat" – fogalmazott Kolumbán. Meglátása szerint a mostani európai válság egyik oka, hogy az EU-t a kétségbeesés hozta létre, az, hogy el akarták kerülni a harmadik világháborút, ami tulajdonképpen nem sikerült. „Európa válsághelyzetben van. Nagyon jó példa erre, hogy a jelek szerint a nemsokára bekövetkező Brexit-szavazás eredménye nyomán Nagy-Britannia távozhat az EU-ból, ezzel pedig véget ér a szigetországban a belpolitikai béke. Több szinten is érzékelhető, hogy háború zajlik manapság a kontinensen" – mondta Kolumbán Gábor a kolozsvári rendezvényen. Arra is kitért, hogy Európa mintegy „exportálta" a problémáit, ennek egyik következménye a migrációs hullám. A különféle válságok, a mai európai konfliktusok közepette pedig egyfajta kapaszkodót jelenthet, ha azokat a közösségformáló szellemi impulzusokat helyezzük előtérbe, amelyek meghatározzák kultúránkat. „A szolidaritás hiánya jellemzi Európát és az EU-t is. Meg kéne keresni azokat az értékeket, amelyek összetartó erőként hathatnak. Ilyen például a szolidaritás, amely, mint tudjuk, forradalmakat indított el a kontinens történelmében. A kulturális sokféleségben az egymáshoz vezető hidak, kapcsolódási pontok fordítják le, közvetítik az egyes közösségek számára az értékeket" – fogalmazott Kolumbán. A közösségépítés mint kulcstényező A kerekasztal-beszélgetésen szó esett arról is, hogy bár az erdélyi magyarok többsége még tradicionális közösségekben él, a 25-30 évesek, az úgynevezett Y generáció már másfajta életvitelt folytat. Ma már mindenféle közösséget „megnyitottak" a felgyorsult kommunikációs folyamatok, és az értékek is változóban vannak. Az individualizációs forradalom és a mobilitás következményeképpen a fiatal generációra egyre inkább az jellemző, hogy tagjai több országban is szerencsét próbálnak, munkát keresnek, a helyhez és közösséghez kötöttség már egyre ritkább esetükben. A családmodell is megváltozott, a többgenerációs együttélés egyre kevésbé jellemző, és ez visszafordíthatatlan folyamatnak tűnik. „Olyan értékeket kell felmutatni a fiataloknak, amelyekben megtalálják a közösségi hovatartozás erejét és jelentőségét. A válsághelyzetekben és az egyre gyorsuló kommunikációjú globális világban is az együttgondolkodás, az egymásra találás, a koherens közösségépítés a kulcstényező" – fogalmazott Kolumbán Gábor a Nyitott kapuk a kolozsvári unitáriusoknál programsorozat keretében tartott beszélgetésen. Krónika (Kolozsvár) 2016. július 19.Megújuló hagyományHárom hónapon át szerveznek Ady-délelőttöket és irodalmi délutánokat a korszerű magyarságszemlélet kialakítása céljából. A Szatmár Megyei Múzeum Ady-karaván címmel három hónapos tájolást szervez szerte a megyében. A diákok számára „Ady-délelőttöket”, az idősebb korosztály számára irodalmi délutánokat tartanak. Az alábbiakban az eseménysorozat kezdeményezőjét Kereskényi Sándor muzeológust kérdeztük: - Honnan származik az ötlet? Az ötletet egy Ady-vers, illetve annak utolsó sora adta. A szétszóródás előtt című emblematikus költemény így fejeződik be: „Elveszünk, mert elvesztettük magunkat”. Ennek a tragikus gondolatnak ellentmond egy másik Ady-sor:„Isten ne hagyj elveszni minket”. Az Ady-hagyomány ellentmondásos és összetett, lényege az, hogy állásfoglalásra késztet. Ismét Adyval: „Akarom, hogy tisztán lássatok”! Ennek jegyében szeretnénk eljárni, vagyis egy kritikus és önkritikus magyarságtudat jegyében. - Mennyiben köthető ez Ady Endréhez és a magyar modernizációhoz? — Ha csupán Ady Nagykárolyi barátaira gondolok (Jászi Oszkár, Kaffka Margit, Kabos Ede, Marchis Otília, Pop Aurél), már akkor érződik, hogy micsoda korona volt ő a XX. század eleji magyar megújulásnak. Egy olyan megújulásnak, amely román és zsidó elemeket egyaránt szerzett. Hadd említsem ebben az összefüggésben Krúdy Gyula nevét is, akiről tudjuk, hogy notórius Ady kedvelő volt. Igen, Ady körül kristályosodtak ki a magyar és a szatmári értékek és Ady jelenti számukra a hidat bármiféle etnokulturális probléma tudatosításában. Ezért az Ady-karaván állomásainak állandó szereplője lesz az Ady-vers Nagy Orbán színművész előadásában. - Rajta kívül kik szerepelnek még a rendezvényeken? Olyanok, akik évek óta foglalkoznak magyar sorskérdésekkel és a térség mentalitástörténeti problémáival. Az ismertebbeket említeném: Egyed Péter filozófus, Jánosi Zoltán, Nagy Éva, Végh-Balázs Béla irodalomtörténészek, Takács Péter történész, Telegdi Zsolt szociológus és természetesen Felician Pop múzeumigazgató. — Milyen útvonala lesz a „karavánnak”? — Természetesen Érmindszentről indul és oda is érkezik meg. Lesz állomás Nagykárolyban, Szatmárnémetiben, Tasnádon. Avasfelsőfaluban román közösségnek románul fog üzenni. Mikolában például Gellért Sándor Ady-képéről fogunk beszélgetni, nyilván magyarul. — Ez a program nem ütközik-e más jelentős és immár nagy hagyományú rendezvényekkel? Gondolok itt az Érmindszenti Zarándoklatra vagy a Mikolában készülő Gellért-évfordulóra? — Nem hiszem, hogy az Ady-életmű nagy kérdését tematizáló helyi rendezvények egy percig is zavarhatnák Muzsnay Árpád immár Kárpát-medencei súlyú Ady-megemlékezését. Ami pedig Gellért százéves születésnapjának mikolai megünneplését illeti, nos annak valóban az Ady-kapcsolat az egyik fő motívuma, azaz a gellérti életmű elhelyezése irodalmunk és kultúránk hagyományrendszerében, pontosan ennek mérvadó tudatosítása. A Gellért-ünnepre van igény, de az nem elég. Meg kell találnunk azokat az értékelési szempontokat, amelyek révén Gellért Sándor végre méltó helyére kerülhet. — Ebben tehát még segíthet is az Ady-karaván? — Feltétlenül. Annál is inkább, mert egy korszerű magyarságszemlélet kialakítása nélkül — és az Ady-karaván célja éppen ez — még egy jó szándékú és nagyszabású Gellért-megemlékezés is belefuthat a nosztalgiázó szentimentalizmus csapdájába, az önünneplő fesztivizmusba. Elek György frissujsag.ro (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
